Világjáró hátizsák

Világjáró hátizsák

A komfortzóna azért van, hogy tágítsuk

India és Nepál 2014-2015 4. rész

2015. október 13. - privet2

Ott tartottam legutóbb, hogy Nepáltól búcsút véve éppen visszatérek Indiába. Ez a határátkelő Sunaulinál vicces hely. A határ tulajdonképpen egy nagy kapu, de mellette a keskeny senkiföldjén is megy a jövés-menés, láthatóan teljes nyugalommal cikáznak oda-vissza a helyiek. Mintha inkább csak a szokás kedvéért játszanák el a határőrök a szerepüket. Az indiai oldalon erős a bemutatkozás, egyből zsibongó főutca fogad, a mindenféle boltok között nem is egyszerű megtalálni a kicsit odébb paterolt bevándorlási irodát, ahol a pecsétet belecsapják az útlevélbe. A papíros kitöltésekor szokás szerint rákérdeznek a nemre is, de a válaszok már trükkösek: férfi, nő, más. Ez valami beugratós rejtvény? Nem, Indiában hivatalosan is elismerik az ún. harmadik nemet.

sunauli.JPG

Hamar elérek a buszpályaudvarnak nevezett poros placcra, egy helyi ember segít megtalálni a Gorakhpurba induló buszt. Készségesen felajánlja a teljes első jobb oldali sort a sofőr mögött, ami három helyet jelent (3+2 egy sor), itt már kezdett gyanús lenni a nagyvonalúság. Amíg kicsit távol volt, kiderítettem a szomszédtól, hogy kb. 100 rúpiába kerül egy jegy. Gyorsan vissza is ért emberem, hogy perkálni kéne 250 rúpiát, mivel 3 helyet foglalok. Ezt elkalkuláltad, én szám szerint egy helyet kértem. Akkor fizessek a csomagért. Nem fizetek. Így szórakoztattuk egymást egy darabig, amikor befutott a hivatalos kaller. Hősünk hirtelen váltással tudatta, hogy ez egy állami busz, és 93 rúpia lesz a jegy, azzal fel is szívódott egy szempillantás alatt. Így persze került is gyorsan néhány kedves nepáli vendégmunkás mellém, a batyut pedig a lábam között melengethettem az úton. Nem túl kényelmes, de az elvekből akkor sem lehet engedni. Cserébe cseveghetek kicsit a nepáliakkal, akik Indiában dolgoznak egy műanyag holmikat gyártó üzemben.

palyaudvar.JPGGorakhpurban az első dolgom volt, hogy vegyek egy vonatjegyet másnap reggelre Varanasiba. A pályaudvar tömegszállásként is funkcionál, itt az éjszakai 10 fok körüli hőmérséklet már igazi zimankó, mindenki téliesen bebugyolálja magát (az újságban napokig hír volt, hogy mennyien fagytak meg a szokásosnál hidegebb időjárás miatt, ami 5 fokot jelent itt). Jegyek zsebben, elindultam szállást vadászni. Kis híján én is a restiben végeztem, kettő kivételével dugig voltak a szállodák. Az egyik választás egy ablaktalan, zajos, fülledt szoba láthatóan használt ágyneművel, az alternatíva penészes falú, és a változatosság kedvéért foltos ággyal kecsegtet. Ezek az utazással járó szép dilemmák, rövid mérlegelést követően utóbbi lett a nyerő. A szobában két ajtó közül az egyikre mutatva kérdezem, hogy a fürdőbe nyílik-e. Nem, erkély, és nagy hirtelenséggel be is zárja. (Reggel mertem kinézni, semmi dráma nem volt, a sötétben meg úgysem láttam, mi van a hátsó udvaron.) Az ággyal szemben a fő helyről pedig kiszorult a tévé, úgysem találja ki senki, hogy mi volt ott helyette. Egy ipari műemlék jellegű, kisebb bőrönd méretű feszültségszabályozó! Ugye, milyen jól felszerelt hely ez.varanasi_2.JPGA reggeli vonat annyit késik, hogy menten módosítok is a terven, ez a nap már lazulós lesz, aztán eggyel később állok majd tovább Varanasiból. Ez azért sem fáj, mert a hostel jópofa, és ritka lehetőség, hogy a tetőteraszon egyszemélyes sátorban lehet aludni, nem is hagyom ki. Vagy tucatnyian megyünk vacsorázni egy németnek mondott étterembe, jó társaság állt össze a szállásról. Visszafelé menet tűnik fel, hogy szinte lehetetlen beszélgetni az utcán sétálva. Egyrészt a szünetmentes dudálás "kisípolja" a mondandó felét, másrészt a csupán pár méter széles utcákon (ezek már a főutak, az óváros sikátoraiba autók be sem férnek) harcol mindenki: autó, busz, motor, riksa, ember, kutya, tehén (na jó, ők nem harcolnak, mert szent lényekként azt csinálnak, amit akarnak). Így nehéz arra koncentrálni, hogy a másik éppen mit próbál mondani.

img_5093.JPGMásnap elsőnek megnéztem a Gangeszt, ami a hinduk számára a legfontosabb a hét szent folyó közül. Több kilométer hosszú a folyópart, ahol a folyó vizében fürödve megszabadulnak bűneiktől, mossák a ruháikat, és hamvasztják halottaikat. Ankit kolléga utólag nehezen vette tudomásul, hogy kihagytam életem esélyét a megtisztulásra, de a közismert baktériumtenyészet helyett maradtam inkább a gagyi zuhanynál. (Modi - az új miniszterelnök - egyik fő célja a 400 millió embert kiszolgáló Gangesz megtisztítása, a másik, hogy minden háztartásban legyen vécé. Nem kispályás terv egyik sem, az biztos.)

Egy ponton elég jól behatárolható ideig nézelődik az ember, ugyanis pár percen belül - de időnként másodpercekben célszerűbb mérni - mindig megtalálják a legjobb ajánlattal, legyen szó hajókázásról, masszázsról, kézműves boltról vagy akár a tuti kilátóhelyről. Aztán addig szekálnak az ilyenekkel, amíg inkább odébb állok, hogy aztán az ott lesben állókkal kezdődjön ismét a játék. Az egyik rámenősebb kézfogásos csellel egy szempillantás alatt mintamasszázsba váltott, ami olyan jól sikerült, hogy utána egy napig fájt a csuklóm. Varanasi másik nevezetessége az óváros, ahol kötelező eltévedni. Ehhez nem kell megerőltetni magam, olyan labirintusszerűen kacskaringóznak a sikátorok, hogy esély sincs térképen vagy fejben követni. Majd kiérek valami főutcára, ahonnan lehet ismét tájékozódni. Közben időnként hangos énekkel kísérve vállon viszik a folyó felé hamvasztani a halottakat, ahol a vízbe merítés után kerülnek a máglyára. Precízen kiporciózzák a szükséges famennyiséget, az ár a fafajta függvényében változik. Egy régi hagyomány szerint a férj halálakor az özvegynek rá kellett vetni magát a máglyára, de ezt azóta betiltották, mondhatni az ország felének megkönnyebbülésére. A hamvasztás egyébként tisztes távolból megtekinthető, nagyüzemi méretekben folyik a szertartás, az égő máglyákon időnként kivillan egy láb vagy fej is, ami a jelek szerint csak nekünk sokkoló látvány.

varanasi_4.JPGKövetkező reggel a korai kelés apropója a napfelkeltés csónakázás volt, négyen megalkudtunk egy menetre a folyóparton. Át is vitt emberünk a túloldali homokpadra, ahol vacogva vártuk a csodát, miközben szemben éppen a reggeli ceremónia zajlott. A csodás napfelkeltéből óvatos világosodás lett, hála a tejfölösen sűrű ködnek, úgyhogy miután kivacogtuk magunkat kedvünkre, visszatértünk a hostelba. Később elmentem a belvárosi Shri Kashi Vishnawath templomot megnézni. Pár utcányira megközelítve minden sarkon két-három fegyveres ücsörgött, fontos hely lehet ez. A megnézés szabály szerint a külsejére korlátozódott volna, ugyanis csak hinduknak szabad belépni. De pont itt ne lenne ilyen apróságra megoldás? A bejáratnál megmutatják, hol kell leadni a hátizsákot. (Nem) meglepő módon ugyanott lehet kapni megszenteltetendő szettet, amihez nekem járt egy gyorstalpaló, hogy kinek mit kell mondanom, hogy beengedjenek. Akkurátusan a nagykönyvbe is beírnak, láthatóan senki nem hiszi igazán, hogy nekem ehhez bármi közöm lenne. De olyan szánalmasan szorongathatom azt a kis kosarat a zacskó puffasztott rizzsel, szárított gyümölcsökkel meg virágfüzérekkel, hogy megkönyörülnek rajtam. A templomban szép sorban mindenki megkapja a szentelést. Némi nézelődés után inkább odébbállok, nagyon nem találom itt a helyem a rutinos hinduk között. Páran azért kedvesen magyarázzák, hogy mi a teendő. Összességében Varanasi talán a legzsibbasztóbb hely, ahol valaha jártam. Az eleve rendkívül zsúfolt városba rengeteg zarándok is érkezik, az utcákon eszement a szín-, hang- és szagkavalkád, ehhez jön még a folyópart vallásos áhítattal kevert rámenős turistaszekírozója. Mindenesetre ha valaki ingerszegénynek találja a környezetét, van egy tuti tippem a számára.

vonat.JPGDelhibe menet bő 12 órás éjszakai vonatozás várt rám. A legolcsóbb sleeper (alvó) osztályon egy blokkban menetirányra merőlegesen egymás alatt/felett 3-3, azzal párhuzamosan 2 priccs van. Természetesen minden jegy elkelt, indul a helyezkedés. Egy család tagjai szeretnének egymás közelében lenni, ezért gyakorlatilag a fél vagonnal egyezkednek, főleg a külföldiek az áldozatok. De nem is kell nekünk érdemben hozzászólni, az indiaiak kb. 10 perces intenzív kupaktanács után mindenkinek korrektül kiosztják a helyeket. A csemege csak éjjel következett, amikor már mindenki aludt volna, két asszonyság szünet nélkül csevegett (talán mondanom sem kell, hogy pont azok, akik az elején szívességet kértek mindenkitől). Többször jeleztem nekik, hogy ez nem hálókocsiba való az éjszaka közepén, amire kedvesen mosolyogtak, aztán ment tovább a traccsparti. Egy másik külföldi kétszer is nálam keresetlenebb stílusban osztotta ki őket, de ennyivel nem lehet kizökkenteni a tahósági bajnoki cím várományosait.img_5460.JPGDelhiben a pályaudvar melletti negyedben egymást érik a szállodák (este kicsit időutazás jellegű a hangulat a klasszikus neonfényekkel), az egyiket időközben hostellé alakították, ide cuccoltam le. Aztán eljött az ideje, hogy a hátralévő időre beszerezzem a vonatjegyeket. Bár a vonatok több száz méter hosszúak (az állomásokon kijelzők mutatják, melyik vagon hova érkezik, különben percekig tartana a rosszul helyezkedőknek a séta), a helyre szóló jegyek hamar elfogynak, és a turista kvóta sem feneketlen. A pályaudvar kapujánál egy fickó elirányított a közeli épülethez, ahol lehet foglalni. Ott egy másik elmondta, hogy ez itt indiaiaknak van, viszont nincs messze a hivatalos turista iroda, ahol lehet intézkedni (nyomatékosításul mutatott valamilyen kormányzati igazolványt is). Berakott egy riksába, ami 20 rúpiáért elvitt. Az irodában aztán elővezettem, hogy először is Agrába akarok majd menni, aztán vissza. Hát, holnapra és holnaputánra minden vonat tele van. (Ez azért elég fura, erre még helyfoglalás nélkül is lehetne venni - ha tele a vonat, áll az ember.) Busz van? Van, de 8-9 óra. Ellenben van turista busz, ami reggel megy, este jön. Ezen a ponton már beindult a sziréna a fejemben, hogy kamu a sztori. Tehát nincs semmi opció, csak a privát busz. Aha, persze. Amint kiléptem, már ott is volt egy ember, hogy vigyázzak, mert ez csak utánzata a hivatalos irodának, majd ő megmutatja nekem. (Valóban a környéken volt az igazi is.) A bejáraton hivatalosnak tűnő feliratok, turisztikai szlogen, bent bekeretezett, kormányzatinak látszó dokumentumok lógnak. Megint előadom, hogy mi kéne, a válasz ugyanaz, minden tele. De ha már egy hétre tervezek, vegyek hetijegyet a vonatra. Mennyi? 270. Dollár. Értem én a viccet... De szállás is van benne, meg tuti helyfoglalás. (A magyar nőre, akivel Ajantában találkoztam, valami ilyen 500 dolláros csomagot sóztak rá.) Majd átgondolom, aztán visszajövök. Az utcán három perc alatt még kétszer találtak meg rendkívül segítőkész alakok. Én viszont még egyszer megnéztem az útikönyvet, és már csak a pályaudvaron a külföldieknek fenntartott irodába akartam mindenáron visszajutni. Leszegett fejjel törtettem előre, az állomáson még el kellett hajtanom pár rámenős figurát, de végül megtaláltam. Valóban volt pár teli vonat, de gyorsan ajánlott helyette másikat az ügyintéző, tíz percen belül minden jegyem megvolt Mumbai-ig, 30 dollár körüli összegért. Kicsit elbambultam az elején, de azért csak végigjutottam az akadálypályán. Nyilván egy csapatban játszanak a pályaudvar kapuinál és bent működő eltérítők, aztán a kormányzati igazolványos figura, a riksás, a Connaught tér környékén lebzselők, valamint a hivatalosat mímelő kamu irodákban ülők. És az egészet olyan profin művelik, hogy az egészen hihetetlen! Ettől a produkciótól el is füstölt a kairóméterem, pedig azt ipari terhelésre kalibráltam! (Nekem a szélhámoskodás etalonját Kairóban mutatták be.)

delhi.JPGA történtek után mentálisan kissé megtépázva kezdtem ebéd után nézni. Ez azért nem mindig egyszerű, mert valahogy meg kell találni a puccos éttermek és a retkes-félhomályos lyukak közötti középutat. Ez most nem akart összejönni, elég nyűgös is voltam már, így arra jutottam, hogy beveszek pár leszarom tablettát, és meglépem a lehető legaljasabbat. Besétáltam hát a mekdonaldszba, és szemrebbenés nélkül rendeltem egy maharadzsa csirke menüt. Ezek után már tényleg csak felfelé van tovább.

delhi_ovaros.JPGAz első látnivaló a Vörös-erőd, ami a mogul uralkodók székhelye volt egészen addig, amíg az angolok ki nem paterolták onnan őket. És tényleg sokkal "jobb" funkciót találtak neki, későbbi szovjet mintára katonai támaszpontként szolgált. A függetlenség után nem akadt jobb ötletük az indiaiaknak sem, és csak újabban nyitották meg nézelődésre is. Következett az impozáns Jama-mecset, aminek a méreteiről sokat elmond, hogy 25000 férőhelyes az udvara. A minaretből pazar kilátás adódott a városra, bár pár perc alatt le kellett tudnom, mert közeledett az ima. A nap fénypontja azonban egy dzsainista templom lett, ami a vallási kategóriában nekem eddig a legérdekesebbnek bizonyult. Alapvetően hasonlított a hindu templomokra a márvány szobrok, faragások stílusa, de ezt még néhol feltuningolták fényekkel, lámpafüzérekkel, színes virágokkal, vagy akár búcsús színvonalú dekorációval. Közben folyamatosan szólt valami pszichedelikus mantra a hangszórókból. Az egésznek volt egyfajta hippi hangulata, ebből nem lógtak ki az ott tanyázó emberek sem. Összességében nem is volt feltétlenül a nálunk megszokott szigorú áhitat, többen telefonáltak, beszélgettek. 

dzsainista_templom.JPGEste az óvároson keresztül jutottam vissza a hostelbe - és akkor most tegyük gyorsan helyre az óváros fogalmát. Európában ez általában valami hangulatos, jobb helyeken felújított épületekből álló városrészt jelent macskaköves utcákkal meg zsánerszobrokkal. De nem Indiában! Persze, a városrész régi, de ki ér itt rá (van pénze) ilyen dekadens marhaságokra? A szűk utcák, sikátorok megvannak, de az épületek össze-vissza vannak kendácsolva, tucatjával futnak a légvezetékek minden irányba, út vagy járda nincs, mindenki nyomul a dzsumbujban, ahogy bír. Végül olyan szintre jut az ügy, hogy a nagyrészt bringás riksásokból álló forgalom is beáll: riksadugó van, kérem! Csak a tehenek ácsorognak bambán, mint akik tojnak az egészre. De nem csak úgy tesznek, hanem tényleg tele is szarják a várost. Aztán az eredmény szépen széthordódik mindenfelé.

delhi_bazar.JPGEzt kipihenendő másnap Új-Delhibe veszem az irányt, visszamerészkedek a Connaught térre, de helyi választás van Delhiben, minden zárva, a hírhedt szélhámosok legtöbbje is szabadnapot tart. Innen a 18. századi Jantar Mantar következik, ami valami bizarr szoborparknak tűnik, pedig komoly dolog, asztronómiai méréseket végeztek az építményekkel. Az India kaputól (diadalívszerű emlékmű a háborúkban meghaltak emlékére) menetelek végig a gigantikus sugárúton, ami az elnöki palotához, parlamenthez és a minisztériumokhoz vezet. Furcsák a tribünök kétoldalt, aztán rájövök, hogy még alig két hete ünnepelték a köztársaság napját, a sztárvendég nem más, mint Obama volt. Mindenesetre nem sietik el a bontást. Közben azon morfondírozom, hogy a modern városokat tervező építészek autót is álmodtak mindenkinek? Gyalog tiszta szívás az egész. Ráadásul ez itt még az 1920-as évekből származik. Akkor csak elnézték a tervek méretarányát az építéskor, azért lett ilyen megalomán. Még jó, hogy 2002-re legalább metrót bírtak utólag fúrni a környék alá (Azért az is jellemző, hogy rengeteget vajúdtak a nyomtávon, végül a széles mellett döntöttek, hogy aztán később meggondolják magukat, és az újabb vonalakat normál nyomtávval építsék. Így ez a metró az egyetlen a világon, ahol kétféle méret van rendszerben.) A nap végén még kimentem Hauz Khasba, ami egy nagy park víztározóval, medreszével (muszlim iskola), mecsettel.
kuzdelem.JPGKorai ébredés után vonatra szálltam Agrába. Motoros riksával először az erődöt vettem célba, a sofőr gyorsan meg is szervezte a napom, nyilván ő lett volna a fuvarosom. Ez nem volt különösebben ínyemre, amit meg is mondtam neki. Miután odaértünk, elindultam a dolgomra, ő pedig elég frusztráltan tudakolta, hogy most akkor mérges vagyok-e, és mi az, hogy csak úgy lelépek. Végül egy kollégája segített lecsillapítani az eléggé felpörgött fickót. Az erőd tulajdonképpen egy palotákból álló komplexum, a Taj Mahalt építtető Sah Dzsahánt ide börtönözte be a fia, Aurangzeb. Így legalább volt ideje gyönyörködni a közelben lévő művében, amire pazar kilátás nyílt a szobájából. A Taj Mahalért már rendesen meg kell küzdeni, az oda vezető utcán támadnak az árusok, egy srác nagyon kitartó. Az "Akkor majd visszafelé ugye bemegyek a boltba" trükkre is kérlelhetetlenül ellenkeztem, miután Angkorban végignéztem, ahogy egy szerencsétlen turistán próbálta egy helyi az ígéretét sivítozva behajtani. A Taj Mahal valóban lélegzetelállító alkotás, azon járt az agyam, hogy a 17. századi putris-poros környezetben milyen döbbenetes lehetett ez az épület. A mindenhol látható fotók nem túloznak, csak az évi hárommillió látogatót szeretik róluk lefelejteni. Ez bent éri el a csúcspontját, ahol hangosan lökdösődve hömpölyög a tömeg a sírok körül, miközben az őrök folyamatos sípolással terelnek nagy elánnal. Szerencsétlen Sah Dzsahánnak és nejének nem jött össze a "nyugodjanak békében". Itt legalább a húzós 20/750 rúpiás (hazai/külföldi) diszkriminatív belépőnek van valami gyakorlati haszna, a drágábbal nem kell végigállni az épületet szinte körbeérő sort. Delhibe visszafelé 2,5 órát késett a vonat, ami nem kellemes, de még mindig jobb, mint ha odafelé történik, elcseszve a napomat.

img_5371.JPGDzsaipurba csak drágább vonatra kaptam helyet, de ennek megfelelően színvonalban a mi intercitynket simán kenterbe verő élmény volt: kényelmes, dönthető fotel, reggeli teával. Dzsaipurban először buszra szálltam, hogy kimenjek az Amber-erődbe a város szélére. Az impozáns nagy udvarokat, termeket olyan labirintusszerű folyosók kötik össze több szinten, hogy itt nem is kellett senkire rázárni a kaput, elég bevinni a közepére, úgysem talál ki egyhamar. Másnap reggel riksával indítottam az Albert Hall múzeumba. Érzésre már az irány is teljesen rossz volt, aztán egyszer csak megálltunk egy modern épület előtt, megjöttünk, mondja sofőröm. Ez tuti nem az. Akkor az a másik, a túloldalon (hasonló irodaház). Na jó, ne fárassz, ha már fogalmad sincs a város egyik fő nevezetességéről. A következő legalább odatalált. Ezután a Hawa Mahal következett, amit azért épített az uralkodó, hogy a családtagok tudják a 365 kis ablakból figyelni a város eseményeit. Bár egy részük befelé nézett, tehát egyesek azt lesték hátulról, ahogy mások leselkednek. Izgalmas lehetett. Aztán akad itt is egy Jantar Mantar (összesen azt hiszem öt épült, eléggé rákattant az uralkodó a csillagászatra), van egy olyan napóra, ami 2 másodperc pontossággal mutatja az időt. Egyébként Rózsaszín városnak hívják Dzsaipurt, mert Albert herceg érkezésére kifestették az épületeket színesre. Nem kell elképedni, a rózsaszín inkább téglavörös, és csak a főutcákon virít (nyilván a gettókba nem invitálták a vendéget).

hawa_mahal.JPGÉn azért csak benéztem a lepukkantabb mellékutcákba is, és milyen jól tettem! Mindenki mosolyog, köszön, a gyerekek fényképeztetik magukat, aztán megígértetik, hogy másnap benne lesznek az újságban. Az idő többi részét a jelek szerint papírsárkány eregetéssel töltik, tucatjával lógnak a maradványok a légvezetékeken. Aztán szóba elegyedek egy idősebb úrral az utcán, leültet maga mellé. Kérdezem, mivel foglalkozik: ékszereket készít, és exportálja őket Hong Kongba és Bangkokba, időnként utazik is üzletelni. És hobbiból veterán autókkal foglalkozik a fiaival, megnézem? Jóhogy! Betessékel egy udvarra, sorakoznak a kocsik: makulátlan Austin és Vauxhall, mindkettő a negyvenes évekből, felújításra váró Fiat, Sunbeam, és egy Studebaker éppen restaurálás alatt. Utóbbi történelmi jelentőségű, amikor Kennedy '62-ben Dzsaipurban járt, állítólag ezzel az autóval utazott. A múzeumok sora után igazi felüdülés volt ez az élmény. Este indulok Ahmedabadba, a szállodánál mondom egy riksásnak, hogy lenne fuvar a pályaudvarra az éjszaki vonathoz. Erre ő: miért nem gyalogolok, egész közel van, megspórolhatok ötven rúpiát, nincs értelme taxizni. Ez meghibbant?! Szerelmes? Nekem akar spórolni? Valószínűleg megtaláltam ez egyetlen ilyen lúzert Indiában. Na mindegy, tulajdonképpen igaza van, sétálok.

img_5486.JPGA reggel már Ahmedabadban köszönt rám. A túra vége felé kezdenek merülni az energiatartalékok, nincs humorom a belvárosi dzsungelharchoz, kibuszozok inkább a Gandhi-múzeumhoz, itt lakott hosszú évekig. Érdekes kiállítást raktak össze az életéről és a gondolatairól. Teljesen támogatható elképzelései voltak elméleti síkon, de a gyarló emberi természettel szerintem nem nagyon számolt. Például az erőszakmentes függetlenedés után az első dolguk mindjárt egy háború volt a frissen kivált Pakisztánnal (ezt Gandhi személyes kudarcként élte meg). A központba visszaérve a piac mellett van egy erőd, bent valami felújításféle zajlik, a kapu előtt áruktól roskadozó stand áll. Azért megkérdem, be lehet-e esetleg menni. Kerítenek kulcsot a lakathoz, tessék. Senkit nem izgat, mit keresek a betont kutyuló munkások között építési területen, bár a többség láthatóan hozzám hasonlóan inkább csak téblábol.

img_5562.JPGA könyv szerint a közeli Gandhinagar az egyik modern, tervezett város Indiában, és van egy nagy, új hindu temploma is. Amikor a buszon mondom, hova akarok menni, jön a keresztkérdés: hányas szektorba? Hű, ez aztán romantikus hely lesz! Legyen a központ! Ezt meg nem érti. Egyre jobb. Valóban, 2x2 és 2x3 három sávos utak kötnek össze körforgalmakat, a házak magas kőkerítések mögött bujkálnak (itt van Gujarat állam adminisztratív központja, a fejesek is itt élnek). Hogy a gyalogosokat hogyan kezelik, néhány apróság jól mutatja: a zebra középen beleütközik a sövénysávba, van, ahol még kerítést is kellene mászni az átjutáshoz. De a non plus ultra az, ahol a közepéig van zebra, a másik felén már hiányzik. Biztos a maketten nem voltak ilyen részletek, a jómunkásembernek meg így adta ki. Az Akshardam templomnál egy srác szólít le: segítsek neki lányt találni Európában, akit elvehet. Mondom neki, ahhoz vízum kéne, hogy beléphessen ide. Nem, azért akar előbb megnősülni, hogy utána az már simán menjen. Ambiciózus terv, arra a kérdésre, hogy miért menne hozzá valaki ismeretlenül, még keresi a választ. Az elszántsága mindenesetre lenyűgöző, nem keveset kapacitált, hogy a nő ismerőseimet dumáljam rá. Van valami londoni ismerőse, de az nem akar neki segíteni. Gondolom, mennyire lehet lelkes az a londoni ismerős...
img_5554.JPGA visszaút Punéba simán ment, megtapasztalhattam a csúcsidős tömeget a helyi vonaton Mumbaiban. Azért a bő húsz kilós hátizsáknak volt tekintélye, és ekkora plusz súllyal némi lendületet véve lehetett is leszálláskor dönteni a bábukat (kellett is, mert úgy nyomultak fel a még mozgó szerelvényre, mintha az életükért harcolnának). Este elmentünk egy búcsúvacsorára három kollégával. Kicsit faggattam őket, hogy mennyire szokás még a szülők által elrendezett házasság. 40-60 arányt saccoltak, a szerelmi házasság van még kisebbségben, hármójuk közül is csak egy választott (választhatott) magának párt. Nyilván megfelelő kasztból kell találni jelöltet, bár vallásilag sok a vegyes házasság. Sok helyen a hozomány, amit a lány mellé kell adni, még erősen dívik. A szülők a kislány születésétől spórolnak rá (esetleg komoly adósságba is verik magukat), aztán a két család megalkuszik, és ha sikerül megegyezni, akkor mehet a lagzi. Időnként komoly perpatvar is kerekedik az anyagiakból, de azért lassan változnak a dolgok, nem mindig ragaszkodnak már szigorúan a tradíciókhoz. Mindenesetre sokatmondó, hogy az indiaiak mire költenek sok pénzt: lakás, autó, esküvő. Ez északon így módosul: lakás, esküvő. Irtózatos összegeket képesek a lagziba ölni, gyakorlatilag a család becsülete múlik rajta.
img_5212.JPGA repülő kora reggel indult Mumbaiból, így egy éjszakát még ott töltöttem, a reptérhez közel foglaltam szállodát. Ehhez képest a recepción magától értetődő dologként említették, hogy egy másik hotelben leszek. Kifejeztem nemtetszésemet, de nem volt kedvem újból keresgélni. A másik helyen felajánlották, hogy 300 rúpiáért hajnalban van transzfer a reptérre. Ami 2 km-es távolság. A történtek után kissé nyűgös lévén nem túl kedvesen meséltem el, hogy mennyire tartom értékarányosnak az ajánlatot. Reggel az első riskással másodpercek alatt megegyeztünk 100-ban, és még így is zsíros fuvar volt neki.

Hazaérkezés óta élvezem a csendet, ami itt Pesten honol, követem a krikett világkupa eseményeit (India megverte Pakisztánt történelmi meccsen - hiszen köztük mindegyik az), és azon morfondírozom, hogy egy jellemzően vegetáriánus országban mit eszik az a rengeteg kóbor kutya.

Ha esetleg lemaradtál az indiai sztori első három fejezetéről, itt bepótolhatod:

1. rész: http://vilagjarohatizsak.blog.hu/2015/09/23/india_nepal

2. rész: http://vilagjarohatizsak.blog.hu/2015/09/28/india_kultursokk

3. rész: http://vilagjarohatizsak.blog.hu/2015/10/13/komfortzona_india

A bejegyzés trackback címe:

https://vilagjarohatizsak.blog.hu/api/trackback/id/tr877806610

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2015.10.14. 09:08:51

Na, pont olyan tré hely, mint amikor én 5 éve ott jártam :D
süti beállítások módosítása