Hálás dolog saját élményekről írni, viszont adódik a jogos kérdés, hogy mivel lehet életben tartani egy ilyen blogot. Elvégre nem utazással tölti az ember minden idejét (ilyen is nyilván akad, nálam a munka és a világjárás egyelőre szekvenciálisan üzemel). A megoldandó feladvány így mindjárt az első lépés után a "hogyan tovább": a legutóbbi afrikai kalandok már kint vannak, a következő túra pedig még nincs látótávolságban.

Az indok pofonegyszerű, Fekete-Afrikát is látni kell egyszer, bár kicsit tartottam tőle. A szokásos fő kritériumokat végigzongorázva - a repjegy nem borítja meg a büdzsét, a vízumért nem kell külön utazást szervezni, nem polgárháborúval szórakoztatják magukat, lehetőleg angolul el lehet boldogulni - Uganda és Ruanda esett ki győztesként az algoritmus végén. Egy kicsit utánajárva a dolgoknak az ijesztő érzés már izgalmassá szelídült. Oltásokkal és malária elleni tablettákkal felvértezve indultam az Egyenlítőhöz hűsölni az itthoni hőségkatlanból.