Az indok pofonegyszerű, Fekete-Afrikát is látni kell egyszer, bár kicsit tartottam tőle. A szokásos fő kritériumokat végigzongorázva - a repjegy nem borítja meg a büdzsét, a vízumért nem kell külön utazást szervezni, nem polgárháborúval szórakoztatják magukat, lehetőleg angolul el lehet boldogulni - Uganda és Ruanda esett ki győztesként az algoritmus végén. Egy kicsit utánajárva a dolgoknak az ijesztő érzés már izgalmassá szelídült. Oltásokkal és malária elleni tablettákkal felvértezve indultam az Egyenlítőhöz hűsölni az itthoni hőségkatlanból.

Kampala

Kairói átszállás után hajnalban szállt le a gép Entebbében. A kelet-afrikai vízumra hajtottam, azzal 90 napig lehet Kenyában, Ugandában és Ruandában keverni. Mondtam is bátran, hogy egy olyat lesz szíves, mert Ruandába is készülök ám. - Van repjegy foglalás? - Nincs, busszal megyek. - És szállás foglalás? - Még nincs, majd ott. - Akkor nem kap ilyen vízumot, ahhoz meg kell tervezni rendesen. Persze hasból mondhattam volna valami Backpacker Hostel-t, de a spontán kamuzás nem az erősségem, főleg nem hajnali ötkor. Mindenesetre a bürokrácia szerelmesei itt sem fognak csalódni. Szóval kaptam egy szép ugandai vízumot, aminek ráadásul egy hónapja duplázták meg az árát. Ezzel egy programot a ruandai követségen már fixen fel is jegyeztem.

A rövid távú terv az volt, hogy szerzek ugandai shillinget, aztán fuvart. Amíg körbejártam a repteret, hogy tényleg csak Visa ATM van-e (igen, végül reptéri viszonylatban emberi árfolyamon váltottam), persze egy sofőr végig a sarkamban loholt, aztán a terminálba visszaérve lekapcsolták, hogy hol az engedélye. Nem tudta megmutatni, erre félpercenként a letartóztatást emlegették neki az őrök. Nekem meg kerestek egy engedélyes taxist. Az entebbei buszállomásig kértem a fuvart, onnan majd tömegközlekedek. "Véletlenül" félreértette (legalábbis ezt állította nem túl meggyőzően), és elindult egyből Kampala felé. Egy idő után gyanús lett, leállítottam, kissé kellemetlen diskurzus után megalkudtunk, aztán az útszélen átszálltam buszra. Ezen most egy bontószökevény állapotú, 14 utasra hitelesített, bőven túlzsúfolt kisbuszt kell érteni. A hostelhez boda boda (motoros taxi) vitt el, valahogy megint utólag kellett tisztázni, hogy ki milyen összeget értett az elején. A taxisok úgy tűnik, mindenhol a világon megbízhatóan hozzák a színvonalat (itt mindjárt hozzá is teszem, ezután nem történt hasonló incidens, átlagban egész korrekt a hozzáállás; a külföldiekre szabott kicsit magasabb - de még mindig baráti - árakból általában nem volt pofám tovább alkudni).

A hostel kapujában a szigorú gépfegyveres őr a foglalást leellenőrizve hatalmas mosollyal, és "You are most welcome!"-mal engedett be. Rövid alvás, csak hogy napközben ne ájuljak el, aztán elindultam helyi SIM-kártyáért a közeli bevásárlóközpontba. Fegyveres őrök, fémkapu, táskában turkálás, nincs tréfa. A ruandai követségen kicsit könyörgőre kellett fogni, hogy még aznap beadhassam a kérelmet, kanyarítottam hirtelen egy levelet, hogy nagyon kell az a vízum, lécci adjatok, köszi előre is. Mellesleg a hölgy nagyon kedvesen felhívta a figyelmem, hogy ha vissza is akarok jönni Ugandába, akkor célszerű mindjárt a kelet-afrikaira menni, és igaza is volt. Fizetni egy távoli bankban kellett, az igazolással visszafelé megnéztem, hogyan golfozik a város közepén a helyi elit. Ha már a követség mellett volt az Uganda Múzeum, megnéztem azt is. A kertben mindenféle törzsek házait építették fel, alkalmasak a "keresd meg az akárhány különbséget" játékra, alapvetően hasonló, kör alakú, fűvel befedett nagyobb kunyhók voltak. Kiállították még az elnöki kocsikat is, például Idi Amin romos 600-es Mercije is itt szomorkodik bakra téve, mint amit holnap zúzdába visznek. (Újságban olvastam, hogy tervezik restaurálni).

Kampala egyébként bő másfél milliós modern város, a főutakon ömlik a forgalom, egészen a reggeli/délutáni csúcsig, amikor is a legklasszikusabb dugót játsszák: mindenki áll, mint a cövek. Illetve a boda bodák ekkor is cikáznak minden résben, beleértve a járdákat is. Állítólag naponta öten halnak meg Kampalában boda boda balesetben, de sokszor tényleg az egyetlen lehetőség gyaloglás helyett. Tömegközlekedni kisbuszokkal lehet, ezek megállnak bárhol, ahol potenciális utast sejtenek. Az egész elég kaotikus, de hamar kifigyelhető a működés. Épültek csilivili bevásárlóközpontok is, meg nem mondja az ember, hogy éppen Fekete-Afrikában van, ha betéved egybe (feltéve, hogy éppen minden helyi otthon maradt, különben mégis megmondja). És az etető osztályon minden helynek a saját pincére hozza asztalhoz a kaját, amit nem a pultból mernek, hanem konyhán készül! Este a belváros elképesztően nyüzsög, minden árus kipakol, az örömlányok kiállnak kuncsaftokat pecázni, bárokból szól a zene. A magamfajta nyilván virít a tömegben, meg is néznek, rendszeresen oda is köszönnek, többször segítenek eligazodni is. Az első vacsoránál a pincér akkora természetes vigyorral jött minden alkalommal az asztalhoz, hogy körbeért a fején. Ilyenért nálunk egyből drogteszt járna. A közbiztonság teljesen rendben van, nem para sötétben sem korzózni. Aztán persze vannak szegénynegyedek is, arról kicsit lejjebb.

Remek ugandai mobilszámommal bejelentkeztem a híres raftingtúrára a Fehér-Níluson Jinja mellett, reggel jött a busz, egy amerikai srác volt az útitárs. Dél-Szudánban humanitárius munkás, meg is interjúvoltam, hogy mi a helyzet arrafelé. Röviden: Uganda Dél-Szudánhoz képest olyan, mint Disneyland. Nem győzött lelkendezni, hogy itt milyen jó világ van. Megérkezés után csatlakoztunk a többiekhez, beosztottak a csónakokba, eligazítás, aztán indulás. Az eddigi élményekhez képest elég bizarr volt, hogy izzadtunk a napon, a víz is pisimeleg volt, a környék pedig nagyjából lapos, zúgótól zúgóig sima vízen eveztünk (néhány úszkálós megállóval). Pancsolás közben elmélkedni kezdtem, hogy a Viktória tó, ahonnan a folyó jön, vérmétellyel fertőzött, és akkor most ez mennyire okos dolog. De megnyugtattak, hogy az csak állóvízben támad, ma is elmarad a horror. Azért a zúgókon folyt az adrenalin, kedélyes vezetőnknek hála a vége felé már potyogtunk is rendesen a csónakból, ahogy illik. A végén kaja, sör, végül vissza Kampalába.

Egy civil szervezet dolgozik Bwaise-ban, ami Kampala legnagyobb szegénynegyede, és szerveznek túrákat, hogy bemutassák, mit művelnek, és hogyan élnek a helyiek. Jött értem egy srác boda bodával. Mármint ő volt az utas a sofőr mögött, és én leszek a másik utas. Sima ügy, itt egy motor is tömegközlekedési eszköz (és tényleg elég hosszú ülése van), már repesztünk is Bwaise-ba. Körbevezetnek az épületben, amíg zuhog az eső. Mindenféle tanfolyamokat szerveznek: grafikus dizájn, fotó és videó szerkesztés, varrás, fodrászat, főzés, elektromos kütyük javítása. Aztán segítenek elhelyezkedni vagy elindítani a vállalkozást, akár kamatmentes mikrohitelt is adnak. A sétát a király anyjának sírjánál kezdjük (Uganda köztársaság, de a törzseknek vannak királyaik), csak a szomszéd családtól el kell kérni a bejárat kulcsát. Keresik, hát az sajnos elveszett. Vagy a nagyi olyan biztos helyre dugta, hogy inkább ne is reménykedjünk. Hát akkor nézzük meg a szervezet által indított iskolát. Ott meg nyári szünet van, üres az egész, de nem csüggedünk. Vásárolok kaját, szappant, amit majd viszünk a meglátogatott családoknak. A zuhé félig illusztrálta az esős évszakot, végtelen sártenger, a házakból is merik ki a vizet. Amikor komolyra fordul, az egész környék víz alatt van. Helyi kutak vizét használják, szigorúan forralás után. Némi aprópénzért vannak ivóvizet adó kutak is, de itt minden fillért megfognak, nem igazán vált be. Voltunk egy ötgyerekes anyukánál, meghalt a férje, napi kb. 1 dollárért takarít, mos másokra, abból fizeti a szobányi "lakás" bérét (kb. 8-9 $). A vezetőmmel jól ismerik egymást, kap dicséretet, hogy nem állt be prostituáltnak, mint nagyon sokan...

Délutáni program gyanánt célba veszem a nemzeti mecsetet, mert bár itt a legtöbben keresztények, akad elég sok muzulmán is. A mecset Afrikában a második legnagyobbra sikerült, a miértet azonnal nyugtázzuk, ha belegondolunk, hogy Idi Amin lelkiismeretes muzulmán vallású diktátorként nyilván nem érhette be kisebbel. Végül Kadhafi támogatásával fejezték be 2006-ban, hogy még illusztrisabb legyen a névsor. A minaretből remek a kilátás a városra, ki is nézek magamnak egy piacot a közelben, és az utat is megpróbálom memorizálni. Működött is, bár az csak lent derült ki, hogy simán hozza a szegénynegyed szintjét a környék. Néznek is rám meredten, de a beszólás abban merül ki, hogy megkérdezik mégis mit keresek. Barátságosan eligazítanak a piac irányába, hogy ott aztán zúgjon a "Mzungu, how are you?!" minden szegletből. A mzungu a fehér ember helyi nyelven, a how are you pedig nagyon szigorúan a köszöntés része, minden alkalommal tisztességesen el is mondja mindenki, hogy remekül van. A piac hatalmas dzsumbuj, sakk helyett a Ki nevet a végén? az alapvető játék.

Krátertavak

Felpattantam egy buszra Fort Portalba, onnan közel vannak a krátertavak, találok is egy kocsit, amiben már ülnek hárman, tehát csak egy kicsit kell várni, hogy helyi értelmezés szerint is tele legyen, és indulhassunk. A sofőr felvilágosít, hogy ez hatszemélyes jármű, plusz a sofőr, természetesen (négyajtós, középkategóriás szedánról értekezünk). Végül olyan jól sikerül a tetrisz, hogy négyen ülnek elöl (nem elírás, ketten az anyósülésen, ketten a sofőrülésben), hátul megint négyen. Továbbá két gyerek, de ők már tényleg csak a kerekítési hiba.

Végre nem hasztalanul hurcolom a sátrat, gyorsan fel is pattintom, hogy aztán meglessem a Nkuruba-tavat. Szép, meg minden, de végtére is egy kisebb hangulatos állóvíz körben erdővel. Ajánlják az erdei körutat, azon egyedül is körbetalálok. Éppen csak egy kicsit sétálok, belebotlok egy csapat vervet majomba. Nem zavartatják nagyon magukat, ott ugrabugrálnak körülöttem. Az erdő tényleg szép, kicsit elkalandozom másfelé is, egy domboldalon lelkes heverészés közben rám köszön három gyerek, és ajánlották a közeli "világ tetejét", mint látnivalót. Ilyet meg csak nem hagy ki az ember. A hely egy dombtető félbehagyott turistakomplexummal... Mindenesetre pazar kilátás van a környező tavakra, hegyekre. Visszafelé a kemping mellett ezúttal colobus majmok parádéztak, majd megjött a vervet család is. A cipőm nagyon tetszett nekik, konkrétan megfogdosták, az egyik majdnem meg is kóstolta. Ugandában és Ruandában a legnagyobb szám a vadon élő gorillák meglátogatása, ami biztos hatalmas élmény, de 600, ill. 750 dollár helyett ingyen ez is elég emlékezetes. A vacsoránál két göröggel beszélgettem, a maláriát elég vagány módon kezelik: Tabletta? Minek?! Szúnyogriasztó? Ugyan! Jön egy szúnyog, lecsapom! A képet azért némileg árnyalja, hogy hősünk láncdohányos. A zuhanyzó felszerelése az elemlámpám, lavór víz (meleg!) és egy bögre locsolni. Hibátlanul és megbízhatóan működik.

Erzsébet Királynő Nemzeti Park

Fort Portalba boda bodával mentem vissza, sikerült kikísérleteznem a pózt, hogy a hátizsák se rántson le, ha megbillenünk. Egészen hátra kell ülni, előrehajolni, és két kézzel az ülés aljába kapaszkodni. Ezt meg a gyerekeknek integetés sínyli meg. Nagy dilemma a bunkóság és a biztonság között. A busz Kikorongoig visz, útközben tévén az afrikai Jackie Chan kalandjaival, majd a helyi popkultúra remekeivel ismerkedem, végül egy boda boda elég komoly alkudozás után bevisz a nemzeti parkba.

Az információs központban gyorsan befizetek a délutáni hajókirándulásra, aztán elküldenek ebédelni, mert annyi idő már úgysincs, hogy a másnapot is elrendezzük. Nem nagyon értettem, hogy miért ekkora dolog ez, de biztos tudják. A hajó az Eduárd és György-tavat összekötő Kazinga csatornában megy egy kört, lehet sorolni az állatokat: bivaly, víziló, elefánt, krokodil, antilop, pelikán. Aztán integethetünk a helyi halászoknak is, ahogy indulnak ki a tóra éjszakai műszakra. Kellett is a zen állapot, mert visszaérve elég szédítő lett a lista a fizetendő tételekkel a másnapi szafarihoz. Pedig tényleg nagyon segítőkészen összerakták nekem a sóher verziót, de ez egyszerűen ilyen műfaj. Nekik is újszerű feladat volt, nem sok magányos hátizsákos érkezik boda bodával (ezt nehezen is akarták elhinni). Vacilláltam, hogy sátrazzak vagy szoba legyen, aztán megmutatták a puszta közepén a töküres kempingplaccot, hozzátették, hogy ne parázzak, külön fegyveres őrt kapok vadakat riogatni, és már tudtam is a tutit. Nem cseszhetek ki ennyire szegény őrrel, hogy csak miattam ott dekkoljon, a szoba amúgy is alig drágább.

Reggel korán hozták a bérelt autót, jobbkormányos, de ez pont jó terep megszokni. A nemzetközi jogsit meg az elefántok csak nem fogják hiányolni. Még sötét van, de a napfelkeltét már a szavannán kell élvezni. Mindenki az oroszlánokra hajt (nem találtam meg őket), a többi állat úgyis ott kódorog mindenfelé. Megállok Kasenyiben, ami egy tóparti halászfalu, itt azért már súlyos a szegénység. Mellette van egy sólepárló tó is, egy srác kis apróért szívesen elmeséli, hogy mi a technológia, és merre exportálják az anyagot. Visszafelé kitérek a vulkáni kráterek peremén végighajtani, de a főúton még be kell iktatni a kötelező megállót, és láb közé venni az Egyenlítőt. Kis harapnivalóért megállok Katwéban, ami egy hangulatosan poros település. A faluszélen éppen nagyszabású esküvő zajlik, kínálnak ülőhellyel a "Kormányzati és vallási vezetők" feliratú sátor szélén. Mondom, hogy nem kispálya, több száz meghívott, plusz a falubeli gyerekek, népkonyha, kihangosított műsor, fegyveres őrök, hogy felhőtlen legyen a mulatozás. Még belefér a napba a Pelican Point, egy tóparti kilátópont. Az "út" alig látható keréknyom a méteres fűben, el is vesztem a csapást, terelgetem körbe az antilopokat egy darabig, végül odaérek. Parádés a látvány, elöl a tó, balra mocsári dzsungel, jobbra a szavanna, háttérben a Rwenzori-hegység. Reggeli közben benéznek az étteremhez vaddisznók és a marabuk is, egy bivaly meg a bokrokból falatozott (sötétben elkél az elemlámpa, időnként vízilovak is körbenéznek a házak között). Katanguruig elvittek kocsival, a vezető említette, hogy nemrég találtak olajat a környéken, valószínűleg nem is marad ott parlagon. Amikor megemlítettem, hogy ez mégiscsak egy nemzeti park, rövid volt a válasz: az nem lesz akadály. És ő a park dolgozója volt...

Bunyoni-tó

Egy átszállással jutok el matatuval (kisbusz) Katunguruból Kabaléba, semmi extra, csak a szokásos nyomorgás. Kabaléban van egy kis múzeum egy hostelban hagyományos helyi kunyhóval, használati tárgyakkal, áramszünet lévén elemlámpás vezetéssel. Az érmegyűjteményben a legérdekesebb, hogy egy pénznek volt lyukas és teli verziója. A lyukast adta a menyasszony a vőlegénynek, ha már nem volt szűz, ezzel a hozományos alku már a "mennyit enged a feléből" alapról indult. És ez még kimondottan szelíd elintézési módja volt a problémának más törzsekhez képest. A hostellal szemben nagy nyüzsgés volt egy fogadóirodában, a hangulatból ítélve mintha mondjuk egy mindent eldöntő Uganda - Togo VB-selejtezőt néznének. Arsenal - Crystal Palace. Ott sem a helyi aranylábú Darvak (így hívják a válogatottat) váltják meg a világot...

Boda boda a tóhoz, sátort verek az egyik tóparti kempingben. Egy osztrák pár a szomszéd, pont az Erzsébet Királynő Nemzeti Parkba készülnek, ki is okosítom őket. Másnap egy rolex-szel indítok reggelire, de nem kapok sznobmérgezést, mert az itt chapatiba (vékony lepény) tekert omlettet jelent. Az osztrákokkal elmegyünk dombtetőről gyönyörködni a poszterszerű tájban, aztán én a kenuzásra szavazok. Nincs ott a főnök, úgyhogy jutányos áron megkapom a fatörzsből vájt ladikot. Eltart egy ideig, amíg kikísérletezem az egy oldalon evezés technikáját, hogy ne a "mzungu dugóhúzó"-val szórakoztassam a tavon közlekedőket, bár az ökörhugyozásnak is megvan a maga esztétikája. Később talán három olimpiai evezősávba bele is férnék, de akkorra már más köt le. Szembeszél fúj, a hullámok is taszigálnak, és alig lehet haladni ezzel a teknővel. Néha legszívesebben bevágnám az evezőt a vízbe, de a tó közepén inkább izmozok tovább. Megkerülöm a Büntetés-szigetet, aminek a nevét nem kenuedzők adták, hanem régen ide száműzték azokat a lányokat, akik hajadon létükre teherbe estek. A drámai történet jellemzően éhhalállal végződött, hacsak egy szegénylegény (akinek nem telt hozományra) be nem ment érte, és vette el feleségül.

Visszafelé sétálva útba esik egy iskola, az udvaron nagy földgömbbel, és ötletes tananyagos ábrákkal: a tantermek külső falán egymást váltják térképek, csontváz, emelő erőhatásokkal, kukorica- és babszem részekkel. A kikötőnél zsong a piac, szinte egymásnak adnak az elég nyomulós csónakosok, akik mindenáron akarnak vinni egy kört a tavon. Üde színfolt egy láthatóan matt részeg, de magabiztosan rámenős boda bodás. Levezetésképpen úszom egy kört, ha már ez egyike a néhány vérmétellyel nem fertőzött tavaknak a régióban. Másnap Kabaléban találok egy kocsit a határhoz, amibe pont beférek, a hátizsákom is élvezi majd a tájat, a nyitott csomagtérajtó alá is alig fér be.

Kigali és környéke

A ruandai határon nem vacakolnak nyomtatványokkal, gyorsan végigkérdezik a listát, bár Hegyi-Karabah vízuma feladja a leckét a határőrnek. Éppen ott áll egy busz, nem akarnak elvinni, különjárat. Aztán meggondolja magát a sofőr, megalkuszunk. Felszállás előtt viszont csomagvizsgálat. Drog, cigi, alkohol? Ugyan, nem ilyen maradi hely ez! Nejlonszatyrot keresnek! Ruandában elegük lett a szemétből, és egész egyszerűen betiltották a szatyrokat, helyette papírzacskókat használnak. Erről hallottam, de a szennyes, szandál, cipő azért mégsem pettingelhet a frissen mosott cuccokkal. A szandál az áldozat - érvelek - hazafelé is viszem. Igen, de ez károsítja a környezetet. Ezen a ponton nem volt mivel visszavágnom, megvettem szépen a papírzacskót, és örültem, hogy nem keresgéltek tovább. A buszról kiderült, hogy kenyai turisták, egy pillanatig sem problémáztak rajta, hogy mit keresek a fedélzeten, nagyon kedvesek voltak. Egy defekt útszéli szerelésére várva közös fénykép is összejött. Egy nénitől megtudom azt is, hogy milyen jó az isten, mert nem a  kanyargós részen durrant el az abroncs, hanem ahol meg is tudtunk állni. Tanítani való ez a pozitív szemlélet.

Kigaliban kerítek egy moto taxit (mert itt meg így hívják), és kapásból feljegyezhetek néhány különbséget: a motor szigorúan kétszemélyes (rövidebb az ülés, nem is ülnek rá többen), a sofőrnek van bukósisakja, és az utasnak is ad! Az utak jó minőségűek, számozott buszjáratok cirkálnak (vadiúj kínai buszok is akadnak), nincs szemét, itt tényleg komolyan veszik magukat. A könyvben elsőnek kinézett szállást már elnyelte egy építkezés, egyébként is jellemző a városközpontra, hogy egymás után pattannak ki a földből az irodaházak, bevásárlóközpontok. Ez az egész azért is nagy szó, mert alig több mint 20 éve itt történt a történelem egyik legdöbbenetesebb népirtása: 100 nap alatt kb. 1 millió tuszit mészároltak le a szó szoros értelmében a hutuk. Azóta nem takargatják a múltat, kimondottan sok múzeum és emlékhely van, és láthatóan fontosnak tartják, hogy bemutassák a történteket, mindnyájunk okulására.

Ennek szellemében másnap Nyamatát és Ntaramát vettem célba: két falu a fővárostól délre, ahol egy-egy templomba menekültek a tuszik, remélve, hogy ott biztonságban lesznek. Nagyobbat nem is tévedhettek volna (nem mintha sok más értelmes választásuk lett volna), a hutuk betörtek, és mindenkit megöltek. Mindkét helyen az áldozatok ruhái ott hevernek mementóként, az épületek mellett tömegsírokba temették a halottakat. Ntaramában az idegenvezető srác megmutatott egy lepellel takart szürke foltot az egyik falon, amit az odacsapott csecsemők nyoma volt. Ezen a ponton már tényleg kezdtem szédelegni az "élménytől".

A főútig visszafelé kicsit szellőzhetett a fejem, egy biciklis taxis vitt el a buszmegállóig. Egy árkád alatt vártak a népek a buszra, egy srác gépből nyomtatott jegyet, amiből annyit adnak csak el, amennyi ülés van a buszon, továbbá menetrend szerint járnak, és nem akkor indulnak, amikor már a sofőr ölébe is jut utas. Tényleg nem viccelnek a szervezettséggel. Kigaliba visszaérve még belefér a napba a népirtás központi múzeuma, ami nagyon jól bemutatja a sztorit, és nem hagyja szó nélkül a belgák, a franciák és az ENSZ nem éppen dicső szerepét sem a történetben. Sokat elmond az akkori állapotokról, hogy az áldozatok nevét soroló fal durván 90%-a üres, mivel a kaotikus viszonyok miatt, illetve életben maradt családtag híján lehetetlen az azonosítás. És már valószínűleg nem is tudnak sokat hozzátenni a jövőben. Ami kimondottan tetszett, hogy külön részleget szentelnek más népirtások bemutatásának is.

Este szerencsésen a bevásárlós negyedbe keveredtem, ami este pörög a leginkább. Kerülgettem az utcán kézből ruhákat kínálgató árusokat, a rakodó teherautókat, és úgy egyáltalán a tömeget. Beültem vacsorázni egy bolt végében lévő kifőzdébe. Kérdem, miből lehet választani. Marhahús van sült krumplival, a választás igen vagy nem. Nem vitatkoztam, pár perc múlva hozták is.

Másnap reggel egy szálloda kapujában figyeltem, hogyan vizsgálnak át egy autót a biztonságiak: motortér, anyósülés környéke, hátsó ülés, csomagtartó, alulról tükörrel. Ki is szúrt az egyik gyorsan, kedélyesen megbeszéltük, hogy természetesen csak sétálok, és éppen a belga katonák emlékművéhez megyek. A biztonsági témát itt sem viccelik el, gépfegyveres katonák strázsálnak minden frekventált helyen. A belga katonák emlékműve nem meglepő módon 1994-es, a hutuk gyilkolták meg őket, arra bazírozva, hogy a belga kormány berezel, és kivonja a csapatait Ruandából. Bejött...

Előző nap egy hongkongi lánnyal futottam össze a múzeumban, ma végignéztünk pár kézműves boltot, és kimentünk a Kirimonko piacra, ami az egyik legnagyobb Kigaliban. Este szabadultam a napi kosztól az éppen csak csörgedező zuhany alatt, de amikor a tusfürdő leöblítéséhez értem a programban, kiszáradt a csap. Volt már pár kihívás fürdés terén, de ez új feladvány. Egy darabig álltam kukán, hátha megkönyörül, aztán eszembe jutott, hogy van másfél liter ásványvizem. Egy liternyi elpancsolása után lelkesen ünnepeltem a fényes diadalt a megátalkodott szabotőrök felett, amikor egyszer csak megint megeredt a csap. Ezek direkt csinálják, komolyan mondom!

Butare

Reggel korán indulok, mert Kigaliba még vissza kell jutnom este. A buszpályaudvar a fővárosban európai mércével kaotikus, de tulajdonképpen elég jól szervezett. Sorakoznak a cégek irodái, megveszi az ember a jegyet, aztán megkeresi a buszt. Segítenek is, ha kell, csak az egész fele akkora területen zajlik, mint nálunk. De ha figyelembe vesszük,hogy Ruanda népsűrűsége Hollandiáéhoz mérhető, tulajdonképpen nem is meglepő. Ez útközben is jól megfigyelhető, szinte nincs vége a településeknek, végig lakott területen visz az út. Pedig Ruandát nem véletlenül hívják az ezer hegy országának, tényleg nincs sík terep, a hegyoldalakon pedig mindenhol teraszokon művelik a földet, erdő szinte csak a nemzeti parkokban van. A talajerózió ennek megfelelően az egyik fő kihívás az országnak.

Butarétól nem messze van a legmegrázóbbnak mondott népirtásos emlékhely, kisbusszal és motorral hamar ott lehet lenni. A helyszín egy majdnem befejezett középiskola, amibe azzal terelték a környékbeli tuszikat, hogy ott biztonságban lesznek. Nyilván a vége itt sem lehetett más, mint a roham és a mészárlás. Itt is berendeztek egy múzeumot a főépületben, azzal kezdtem a látogatást. Van pár ablaktalan terem, amikbe sírhelyeket terveztek, de nem készült el. Áramszünet lévén itt is áldás az elemlámpa, bár a hely szelleme miatt eléggé feszengve pásztáztam körbe, ki tudja, milyen borzalom kerül elém hirtelen. De a lényeg nem is ez, hanem a többi épület, ahova a tömegsírból kihantolt halottakat visszahelyezték olyan pózban, ahogy rájuk találtak. Kb. egy tucat teremben körben mindenhol múmiaszerű holttest hever, beborítva az egész helyiséget. A szag pedig még tovább fokozza a letaglózó élményt. Közben a vezetőnk meséli a történetet, itt leginkább a franciákon veri el a port, akik a hutu a népirtást megelőző uszító kampány alatt is a hutu kormányt támogatták, és később is mintha inkább a menekülésüket fedezték volna (Türkiz hadművelet). Részben ennek tudható be - nyilván a világnyelv praktikus érve is közrejátszik - hogy a korábbi francia helyett  az angolt tették meg a második nyelvnek az országban (ez a kettősség érezhető, sokszor franciául szólnak hozzám, főleg vidéken). Emellett még a Brit Nemzetközösségbe is beléptek, pedig sosem voltak a gyarmatuk.

Butaréban van a régió egyik legjobbjának tartott etnográfiai múzeum, délutánra pont jó lesz. Valóban remekül bemutatja, hogy Ruanda területén milyen volt az élet régen. Az európai paloták után bizarr, hogy az itteni királyok rezidenciája gyakorlatilag egy óriáskunyhó volt, persze ezen az éghajlaton nincs is többre szükség. A visszaúton kicsit visszaütött a szervezettség, mivel az éppen indulni készülő buszra elkeltek a helyek. Nem is hajlandóak több embert felengedni, így várhattam fél órát a következőre. Kigalihoz közeledve megkérdeztem a mellettem ülő embert, hogy mennyi idő múlva érünk oda, erre az órájára nézett, és mivel 4 perc volt hátra a menetidőből, magabiztosan annyit is mondott. Ezt elegánsan - és nem is alaptalanul - a forgalomra fogva pontosította érkezéskor. Erre már egy precíz német is csak elismerően bólinthatna. A hongkongi lány adta a tippet, hogy a Milles Collines (Ezer Hegy) Hotelban este ruandai zenét lehet hallgatni, de a személyzet lehűtött, hogy pár hónapot késtem ezzel. Ettől még nem szontyolodtam el, ugyanis ez a szálloda a Hotel Ruanda történetének helyszíne (nem a filmben, hanem a valóságban), úgyhogy ennek szellemében kicsit körbejártam. Kell hozzá némi fantázia, mert ma ötcsillagos puccparádé a hely.

Kivu-tó - Kibuye, Gisenyi

Reggel felpattantam egy Kibuyéba tartó buszra. Az utazást színesítette, hogy a hátsó sorban valakinek sok lett a kanyarokból, és megmutatta mindenkinek a reggelijét. Előre nézve ezen könnyen túl lehet lépni, a gyomorsav szaga viszont szigorúan elkísért végig. És még azután is... Mert mi van a hátsó sor alatt? Csomagtér. És mi van a csomagtérben? A hátizsákom. Aminek a kipárnázott, hátra simuló része és a vállpántok szépen felszívták a cuccot, aztán eregették vígan a rókaillatot. Egy darabig gyűjtöttem az erőt, aztán feláldoztam egy önkéntes alsógatyát a szennyesből, és a jól bevált ásványvízzel valamint tusfürdővel nekiálltam az utcán sikálni. Amikor meguntam, összeszorított fogakkal - és főleg orrlyukakkal - magamra öltöttem, és moto taxival a szállásra mentem, hogy szappannal még egy menetet nyúzzam.

A tópartra sétálva útba esett az egy hónapja nyílt környezetvédelmi múzeum, aminek az energia az aktuális témája, és elég jó összefoglalást ad róla. Az azért árulkodó a hozzáállásról, hogy milyen komoly intézményt szentelnek a témának. A legszembetűnőbb adat a 110 MW-os áramtermelő kapacitás a 12 milliós Ruandában (Magyarországé 9-10 ezer MW között van), az igényt 5-600 MW közé becsülik pár éven belül. Gyúrnak is rá rendesen, az áramszüneteket figyelve nem fognak unatkozni.

A Kivu-tó egyébként igazán különleges, egyike annak a háromnak a világon, amelyeken  bármikor történhet limnikus kitörés. 260 méter mélyen rengeteg oldott metán és szén-dioxid van a tóban, ami ha mondjuk egy földcsuszamlás hatására felszínre jut, akkor mindenki megfullad a tó körül, és ráadásként cunami is szórakoztatná a nagyérdeműt (2 millió ember él a környéken). A másik két hasonló kameruni tónál voltak is ilyen incidensek. Szélcsendes időben a tó felszínén is összegyűlhet annyi, hogy galádul megtréfálja a békésen úszkálót. Már zajlanak tesztfúrások, hogy kitermeljék a metánt, ami a nyomás csökkentésével a kockázatot is mérsékelheti a nyilvánvaló anyagi haszon mellett.

Ez persze nem akadálya annak, hogy ide járjanak nyaralni és szórakozni a környékről, találok is egy hangulatos helyet a strandon, ahol egy áramszünet sem lehet akadálya a zenés mulatságnak, az áramfejlesztő mindig kéznél van. A vacsora az itt népszerű büfé rendszerű, fog az ember egy tányért aztán pakolja: rizs, krumpli, bab, tök, kasszava, édesburgonya, egyéb zöldségek, valamint feláras hús, esetleg hal. Mindez szinte fillérekért. Ismét sötétségbe borul a város, de meg sem rezzen senki, egy percen belül érkezik az akkus lámpa, gyertya, felzúgnak az áramfejlesztők, megy minden tovább.

Másnap délelőtt nekiálltam buszt keresni Gisenyibe, de nagyon hamar lehűtöttek: már reggel elment az egyetlen közvetlen járat. Basszus, annyira elkényelmesedtem a főútvonalakon a rendszeres járatokkal, hogy elfelejtettem előre megnézni, pedig a könyvben is benne van. Az ajánlott alternatíva Kigalin keresztül lenne, de nem fogom körbebuszozni a fél országot. Szomorúan majszoltam a járdán pár kekszet reggelire, hátha attól jön valami ihlet. Helyette jött egy srác, ő is megkérdezte, merre tartok. Még felvillantotta, hogy esetleg lehet egy délutáni járat is, de utánajárt, és nincs. Viszont tudta azt, amit hallani szerettem volna. A közeli Rubengerába könnyen eljutok bármelyik busszal, onnan megy taxi (ez igazából kisbusz) valamikor. Így is lett, rövid buszozás után pár kérdezéssel eljutottam a "megállóba", befutott a "járat", megbuggyantották emberrel, rakománnyal. Hátizsák ölben, mellettem egy zsák banán, és már döcögünk is a hegyoldalban a földúton. Hát rendszeres buszjáratoknak ez tényleg túl kalandos lenne.

Gisenyibe megérkezve próbált egy útitárs segíteni a szálláshoz fuvart szerezni, optimistán feltételezve, hogy biztos a Serenába megyek. Nem akartam sokkolni, hogy a 200 dolláros szálloda helyett 7-ért néztem ki egyet, inkább egyből lementem a tópartra, mielőtt besötétedik. Klasszikus strand, a hangulat teljesen tengerparti, a túlpart eltűnik, hullámok is akadnak. A helyiek vígan lubickolnak, én inkább nem reszkírozom, itt is a vérmétely a hunyó. Másnap délelőtt a tóparton reggelizek, közben pár percenként szállnak fel gépek a kongói oldalon lévő Gomából. Ezt nehezen tudom mire vélni ilyen helyen. Körbenéztem még a piacon, ahol egész komoly szabadtéri varroda üzemel, sorakoznak a Singerek, és szórják például az iskolai egyenruhákat.

Kisoro, Mgahinga Nemzeti Park

Busszal nem nagy túra Ruhengeri, a terv itt az volt, hogy megmászom a Bisoke vulkánt. A hivatalos információs irodában készségesen fel is világosítottak a lehetőségekről. A 750 dolláros gorillalátogatást gyorsan ugrottuk, a hegymászás 75, plusz a fuvar még 80. Mi van?! Nyúzom jobbról-balról, hogy boda boda vagy bármi olcsóbb, de az út rossz, terepjáró kell, az meg mindenképpen a városból jön. És ez minden programra vonatkozik a nemzeti parkban. A pénztárcám szűkölését az sem enyhítette érdemben, amikor egy barátját felhívta, aki a 80 dollárba a fuvar mellé szállást és kaját is ajánlott. Meg az ilyen hirtelen ajánlatok mindig kicsit gyanúsak, inkább egy privát irodában is rákérdeztem. Ott 100 dollárról indult a licit, nem is izgatott, mennyit engedne, inkább elvonultam ihletet gyűjteni. Jött is hamar, hiszen Ugandából is mászhatók ezek a hegyek, és ott a könyv nem ír ilyen anyagi taposóaknákról. Ez lesz az, mindjárt indul egy kisbusz a határhoz, ahol le is csap rám rögtön egy boda bodás nagyon baráti ajánlattal (és tényleg tartotta is magát hozzá), szívélyesen üdvözöl az ugandai határőr, aztán irány Kisoro. Itt egy szálloda kertjében remek pázsiton sátrat verek, aztán megtudakolom a túrát. A Sabinyora 80 dollár a tarifa, a boda boda oda-vissza kb. 8 dollár, örül a buksza (na jó, legalábbis nem kap rohamot a sokktól).

Reggel gyülekező hétkor a látogatóközpontnál a park szélén, rajtam kívül egy kanadai lány és egy német bácsi a lányával a csoport. Plusz két vezető, az egyik az itteni túrafelszerelés kötelező elemével, a Kalasnyikovval. Nem tréfadolog, időnként belefutnak nagyvadakba, és a csúnya nézés nem túl hatásos módja az elriasztásuknak. Először ún. másodlagos erdőben gyalogolunk. Ez eredetileg nem volt része a nemzeti parknak, viszont az állatok a hegyen magasra szorulva rendszeresen kárt okoztak a földeken, ezért a kormány 1991-ben felvásárolta ezeket a területeket, és a parkhoz csatolta. Ezután sűrű bambuszerdő következik, aztán egyre magasabbra érve ezt is magunk mögött hagyjuk. Közben két csoportra bomlunk, hogy a gyorsabbaknak legyen esélye a három csúcs legmagasabbikáig feljutni. Az elsőn kis pihenő, aztán nemsokára már a másodikon állunk. A harmadiknak csak én vágok neki az egyik vezetővel, erre nagyon meredek lépcsőkön kapaszkodunk, nevezhetjük akár hegynek támasztott létrának is. A Sabinyo-csúcs 3669 m magas, kb. 1500 m szintkülönbséget kellett legyűrni. A panoráma fenomenális, egyik irányban Uganda, a másikban Ruanda, a harmadikban a Kongói Demokratikus Köztársaság (mert van még egy sima is). Mi pedig ott feszítünk a hármashatáron, egyszerre három országban. Vezetőm mesél a viszonyokról, a ruandaiakkal közösen járőröznek, a kongóiakkal néha vannak összezördülések. Még mindig aktív az Interahamwe (ez a ruandai hutu banda) a kongói dzsungelban, és néha megindulnak Ruanda felé, erre a ruandaiak átugranak Kongóba megcsapni őket, amire persze a kongóiak is beszállnak rendet vágni. És Kongóban amúgy is mindenféle társaság partizánkodik időről időre a rengetegben, nem unatkoznak a határvidéken.

A következő napot lazábbra veszem, helyi gyerekek kíséretében gyalog megmászom a város melletti dombot, hogy a másik oldalon leereszkedjek a Mutamba-tóhoz. Lehet valahol kenut is bérelni, de nem találom, meg a séta most elég is. Minden gyerek a "Mzungu, how are you? Give me money!" mondókát gyakorolja. Ez az első két mondat, amit megtanulnak angolul, konkrétan hallottam, ahogy egy anyuka okította a kisfiát. És nem ám csak szemtől szembe, meglátnak a szomszéd dombon, és akár egy percen át megy teli torokból a végtelenített lemez. Tök kedvesek meg minden, de azért órákon át pár percenként elég fárasztó. Talán még nem említettem, de a termékenységi ráta itt nem a lassú kihalásra van belőve, szóval barátságos kisgyerekből nincs hiány.

A maradék pár napot tervezgetve nem hagyott nyugodni, hogy a Muhanbura vulkán is ott kacsingat a háttérben. Szóltam a boda bodás cimborámnak, reggel be is futottunk a park bejáratához. Az első programot egy bivaly szervezte, ami éppen ott kóricált az erdőszélen, jöttek is gyorsan fegyverekkel, hogy visszatereljék az erdőbe. Az úton feltűnő volt, hogy már kora reggel tömött sorokban mennek vízért műanyag kannákkal hosszú kilométerekre. A száraz évszakban egész messzire kell menniük egy mocsárhoz a nemzeti parkba, mert a patakok kiszáradnak. Oda is állítottak egy fegyveres őrt, nehogy egy elefánt vagy bivaly kérjen egy kortyot egy peches helyitől. Ma egyedül megyek a vezetővel, elég jó iramban haladunk felfelé. Általában 5 órával számolnak, most bő 3,5 óra alatt el is érjük a 4127 m-es Muhabura csúcsot, 1800 m-t kaptatva felfelé. Érzek némi nyomást az agyamban, de nem drámai a magasság hatása, az idő kimondottan meleg, dús füvön pólóban lehet heverészni. Formás kis krátertó trónol a tetőn, ami mellesleg a ruandai határ is egyben. A kilátás olyan, mintha repülőről nézné az ember, a felhők is a szemünk előtt úszkálnak, a hegyoldalon akár függőlegesen törnek ez ég felé. Van a tó mellett egy fura gödör, a ruandai események idején fegyvereket és töltényeket rejtettek el benne. Hihetetlen, hogy még itt sem szabadulhat ettől az ember.

Kisoroba visszaérve megveszem a jegyet a kora reggeli kampalai buszra, a cég irodája és a buszok egységes arculatot türköznek: csinosításra nem telik, és akár a halálból is kikalapáljuk a járgányokat. A zuhanyzás ismét kalandos, a szokásos áramszünetnek hála, ott dekkolok a sötétben, amíg újra magához tér a rendszer. A sátrat kénytelen vagyok a hajnali harmattal együtt elcsomagolni, hogy elérjem a buszt. Ezeken öt ülés van egy sorban, úgyhogy bizalmas a viszony a szomszédokkal. 8-9 óráról szól az ígéret, majdnem 12 lesz belőle, ezt egy háromperces pisiszünettel abszolváljuk.

Kampalában egy belvárosi szállodát választok, az árához képest egész korrekt, csak megközelíteni kalandos az utcát faltól falig hézagmentesen megtöltő, viszont folyamatosan helyezkedő, rogyásig rakott teherautóktól. Kiteregetem a sátrat, aztán járok egyet a városban. Este egészen elképesztő a nyüzsgés, a kisbuszos pályaudvar gyertyás zöldségpiaccá vedlik át (ettől még persze közöttük cikáznak a matatuk is), egy nagy szupermarketben gettórap serkenti a hangulatot a bevásárláshoz, repked a mothafucka és a nigga a polcok között.

Másnap délelőtt bepattanok egy Entebbébe tartó matatuba, hogy a zseniálisan hajnali 4:15-re időzített géphez minél közelebbről kómázhassak ki. Entebbében még mászkáltam egyet a botanikus kertben, aztán kiültem a Viktória-tó strandjára. Ez már igazi tengerparti stílus, bár abban ugye a vérmételytől nem kell parázni. Hanem a medúzától, meg a tengeri süntől. A szomszéd asztaltól invitál egy baráti társaság, hogy csatlakozzam hozzájuk. Kampalából jöttek egy napra, ügyvéd srác a szóvivő (a titkárnőjét küldte, hogy hívjon át az asztalukhoz, igazi főnök). Megvitatjuk az élet dolgait, helyi viszonyok között elég jól el van eresztve, amire láthatóan büszke is. Közben a zenékről kapom az infót, hogy melyik ugandai, melyik kongói. Megkérdezték melyik istenhez imádkozom, ahogy vártam, nem tudták értelmezni a tényt, hogy nem vagyok vallásos, de rám hagyták gyarlóságomat.

A szálláson nem akartam sátorral vesződni, állítottak nekem egyet, aztán az éjszaka közepén jött a taxi. A reptéren azért tudtak még újat mutatni, ez volt az első hely, ahol sehol nem volt kiírva, hogy melyik gépre melyik kapunál kell beszállni (azért a három induló gép miatt persze nem kibogozhatatlan). Érdeklődés közben még a személyzetet is könnyen zavarba lehet hozni, ami további kérdezősködésbe torkollik, de legalább hozzájárulok a személyes kapcsolatok ápolásához. Pestre megérkezve pont belefutottam az újabb hőségriadóba, csak hogy ebben is tudjam értékelni Afrikát, ami rengeteg pozitív tapasztalattal gazdagított, cserébe megszabadított néhány előítélettől.