Ha az ember nem csak turistáskodással tölti valahol az idejét, akkor összegyűlnek hétköznapibb élmények is. Ezek nekem sokszor maradandóbbak, mint közelharcot vívni a tömegben, hogy valamelyik híres látnivalót kipipáljam a listán. Az első négy hetet munkával töltöttem, de ha az ember nyitott szemmel jár, és a kollégái is invitálják ide-oda, Indiában nem nehéz izgalmas témákra bukkanni. Nagyobb részt ilyen kulturális szösszenetekről fog szólni a bejegyzés.

Az elején mindjárt essünk is túl a nehezén, a végére talán elmúlik a gyomorgörcs. Szóval egy este a lakótársammal diskuráltunk a nappaliban a világ dolgairól, miközben a tévében valami fura bréking nyúz ment: félig kiszáradt folyóban, a tévében direkt elmaszatolt valamiket cibálnak kóbor kutyák, felettük varjak köröznek, közben élénk vita dúl a stúdióban hindiül. Kapok fordítást: egyszer csak kb. 100 holttest megjelent a Gangeszben, senki nem tudja, honnan és mikor kerültek oda, illetve hogy mi történt velük. Van olyan (ma már illegális) hagyomány, hogy a holtat a Gangeszbe dobják, mások egyszerűen nem tudják kifizetni a hamvasztást. Pár nappal később megkérdeztem kollégákat, hogy tudnak-e valamit a sztoriról. Nem tudtak, de azt is elképzelhetőnek tartották, hogy valahol a folyó felső szakasza mentén összekapott két falu vagy törzs, aztán a csata áldozatait az egyszerűség kedvéért a folyóra bízták. Előfordul az ilyesmi a legjobb környéken is; legalábbis kb. ilyen természetességgel beszéltek az esetről.

Egy másik estére kaptam meghívást egy kollégához vacsorára, két család jött össze, érdekes volt látni egy indiai otthont. Nem viszik túlzásba a berendezést, de ebben az esetben ez szándékos, bérelt kéglire nem akarnak költeni. Karácsonyi díszítés viszont van a falon, kérdeztem is, hogy hinduként hogy kerül oda. Egyszerű: karácsonykor van karácsonyi dísz, a nagy muszlim ünnepekről is ilyen szinten megemlékeznek, miközben természetesen a hindu hagyományokat komolyan tartják. Ajánlanám sokak szíves figyelmébe manapság.

Másik kollégám a Ponghalra hívott meg egyik délelőtt. Chennaiból származnak a feleségével, ez egy tamil, szüretet lezáró több napos ünnep, ők itt családilag tartják. Beöltöztek hagyományos lepelbe, a férj ki is pingálta a testét, még én is kaptam egy pöttyöt a homlokomra. Részt vettem a rövid szertartáson is, ami a házi szentély előtt és az erkélyen előkészített installációnál zajlott. Aztán megkóstoltatták az ünnepi ételt, nagy dolognak számított, hogy a csípős verziót is bevállaltam.
Kipipálhattam egy igazi krikett meccset is, mondjuk nem a profi fajtából, de az élmény nem volt kisebb. Céges bajnokságban játszott két csapat, reggel fél 7-kor (még sötétben) indulás, napfelkeltére kint vagyunk egy hatalmas prérin a város közepén, amit egyébként vitorlázó repülők használnak. Éppen pirkad, de már tömeg van a placcon, kérdezem is, hogy mire fel ez a korai nyüzsgés. Ja, ha nem vagy itt időben, nincs hol játszanod. Említettem már, hogy relatíve komolyan veszik itt a krikettet? Azért is vicces a dolog, mert hatalmas pályán játsszák a játékot, itt még a szomszéd placcon túl is várják az elkapó játékosok az arra ütött labdát. Közben méregetem a barnásszürke szmogot a távolban, aztán kapok egy próbakört egy kolléga kocsijával. Itt maximum egy csenevész bokrot tarol le az ember a buckákon, ha belegabalyodik a jobbkormányos témába. Az itteni forgalomban lenne is riadalom az elején, az biztos.
Ha már vezetés... Ankit kolléga kocsijában van ilyen tolatáskor egy szólamban pittyegő zene. Na, mit játszik? Csendes éj. Persze nem tudta, hogy mi az, csak megtetszett neki a nyugtató stílus. De a zene máskor is szolgált érdekességgel. Ankittal elmentünk egyik este, benéztünk a Hard Rock Cafe-ba is egy sörre (ő a sört tényleg csak nézte, nem alkoholizál). Kérdésre elmondta, hogy bollywoodi filmek stílusú zenét hallgat. Felettünk épp Elvis Presley egyik fellépő gönce lóg, kérdezem, mit szól hozzá. Nem ismeri. Elton John, Prince dettó. Vicces? Tegye fel a kezét, aki tud három bollywoodi sztárt mondani! Jó, legyen csak egy. Pedig ők itt nem királyok, mint Elvis, hanem istenek, akikhez sokan imádkoznak. És ez nem vicc.

Az utolsó Pune-ban töltött hétvégén már ideje volt végre látni valamit a városból. És amúgy is lazábbra akartam kicsit venni a menetet, hogy kikecmeregjek a náthás-köhögős nyavalyából. Kaptam egy fülest, hogy nevezzek be a Pune Darshan-nak nevezett buszos városnéző túrára, amit a helyi busztársaság szervez. Mivel nagy távolságok vannak, a tömegközlekedés elég gyatra, a riksásokról meg már megemlékeztem, kézenfekvő volt rámozdulni a lehetőségre. Interneten foglaltam helyet, aztán felhívtam őket. Megnyugtattak, hogy semmit nem jelent az online foglalás, menjek el a buszpályaudvarra, és szépen köhögjem ki a pénzt, legalább két nappal előtte. Az említett krikettmeccs után még pont belefért, elintéztem.

Reggel fél 9-től gyülekező, gyorsan meg is telik a busz. Rajtam kívül mindenki indai, a két vezető persze hindiül beszél, de kedvesen a fontos dolgokat angolul is elmondják nekem. (Mondjuk az egyikük mondandójának jó, ha a felét értem. Pedig már nagyképűen azt gondoltam, megszoktam az indiai akcentust.) A program durván sűrű, ilyen eszement egész napos rohanást elképzelni is nehezen tudtam volna. Az egyik vezető tornatanár módjára, síppal erősítve fújja a "Haladjunk Sir, haladjunk Madame!" ütemet múzeumban, parkban, állatkertben, templomban (na jó, előtte), mindenhol. Délelőtt még a lila melegítőfelső is stimmelt, talán stikában stopperrel mérte is a részidőket. És akkor most a program, érzékeltetendő a terhelés komolyságát - nyugodtan olvasd "átfutom" jelleggel, a részletek helyett ez inkább a verbális illusztráció helye.

Első a Lokmanya Tilak múzeum (ő egy függetlenségi vezető volt), 10 perc. Shaniwar Wada, ami a Peshwa uralkodók palotája volt, leégett, 20 perc. Mahatma Phule, szintén aktivista teológus háza, 10 perc. Raja Dinka Kelkar múzeum van soron nagyrészt 18-19. századi hétköznapi tárgyakkal. Itt szívesen nézelődtem volna egy darabig, de hajcsárunk folyamatosan résen volt, nincs bambulás. Chaturshringi templom következik. Sajnos a hindu templomokban tilos fényképezni, kívülről meg nem igazán látványosak. Ambedkar múzeum jön, ő írta az alkotmányt. Okayama Barátság parkban locsológépek között kommandózás, majd Mahalaxmi Mandiu templom, hogy aztán ráforduljunk az ebédre. Végre kicsit lehetett nyugiban ücsörögni, aztán egy utastárssal társalogni. Közben vígan rágta a paan-t, ami valamilyen levélbe tekert arékadió és/vagy dohány. Élénkvörös színű gubacs volt a szájában, és két mondatonként köpött egy szép nagy pirosat maga elé (láthatóan népszerű helyen álltunk, ki volt már dekorálva). A végén a maradékot cuccot meg egyben odaküldte az aszfaltra, valahogy nem sikerült tökéletesen fókuszálni a beszélgetésre. Következett az állatkert, ami eredetileg kígyókkal indult, most is abból van a legtöbb. A rohadt fehér tigris viszont csak döglött az árnyékban, alig lehetett észrevenni. Az utána következő törzsi múzeum viszont érdekes volt, megért volna a futólépésnél lassabb tempót is. A Shindre Chatri templom pedig kinézetre inkább egy nagyobb villa. A végére maradt az impozáns Aga Khan palota, ahol Mahatma Gandhi két évig raboskodott, és a hamvai is itt vannak a kertjében. Elnézést, ha esetleg valamelyik megállót kihagytam volna... Egyébként a belépők árazása érdekes, külföldieknek általában 20-szoros tarifát kell leszurkolni. Azért nem dönt csődbe így sem, nagyobb helyeken 5/100 vagy 10/200 rúpia a tarifa, ami európai mércével nem vészes (egy rúpia durván 4 forint).

A szombati teljesítménytúrát levezetendő vasárnapra laza ténfergést gondoltam a régi városrészben, csak hogyan jutok oda (bő 10 km)? A riksákhoz már nincs kedvem, és egyébként is gyalázat, hogy egy hónap alatt még nem tömegközlekedtem. Azért az nem olyan triviális, metró nincs, villamos nincs, a buszok dzsungelében kell eligazodni. A tömegközlekedési cég honlapján nyilván pont a buszok útvonala nincs fent. Megmentőm a google maps lett, prímán mutatja,m erre járnak a buszok (és vicces módon az említett honlapot jelöli meg forrásnak), a १८०-as a nyerő. Nem sormintákat használnak, a buszokat hindi számokkal jelölik. Általánosságban többször használják az arab verziót (ami vicces módon a hinduktól ered, és ma az arabok is más számokat használnak), így eddig nem hiányzott ez a tudás, most is csak a tuti kombinációt memorizáltam. Hétvége lévén szerencsére nem kívülről kell csimpaszkodni a buszra, szellősen elférünk. A kalauz nem nagyon érti, hova akarok menni, de mindegy is, mert én tudom. A folyón átérve ügyesen le is szállok. A déli nappal azonban nem feltétlenül égetném le magam (igen, van naptejem, de mindenféle krémekkel csak-ha-muszáj alapon élek), inkább beülök valahova egy ebédre. Eddig még nem volt szó érdemben kajákról, kis kitérő jön.

Az első élmény egy dosa volt a lakótársammal: nagy, kemény palacsintaszerű tészta, és mindenféle szószok. Az első falat olyasmi élmény volt, mint amikor a viccben elmegy a parasztbácsi az állatkertbe, bámulja a zsiráfot egy ideig, aztán megjegyzi: "Ilyen állat márpedig nincs!" Szóval nem rossz az íz, csak egész egyszerűen nincs benne az értelmezési tartományban. Azóta kitágítottam az értelmezési tartományt, mindenkinek jobb így. (Szánom-bánom, közben egy-két olasz tészta meg pizzaszelet becsúszott.) Viszont remek móka itt kaját rendelni menüből, több okból is. Egyrészt kiváló terep kedvenc játékomnak, miszerint a legviccesebb nevűt rendelem a sok ismeretlen közül. Mennyivel izgalmasabb a Kadai Champakali, mint egy rántott csirke sült krumplival, nemde? Kérdezgetni, hogy mi micsoda teljesen felesleges, úgysem fogom érteni, ha meg igen, akkor sem tudom, hogy milyen lesz a végén. És ez a legjobb az egészben, hogy úgyis mindennek bizarr íze van, még mellényúlni sem lehet. Az édességeken kívül minden csíp egy kicsit (vagy jobban). A gyengébb igazán már fel sem tűnik, a  közepes viszont simán orrtisztítós szint. Azért időnként előzékenyen megkérdezik, mennyire fűszerezzék bátran. És tudnak egészen trükkös dolgokat is. Rendeltem egy ilyet: Chapatich chiwda + fodnicha bhaat + solkadhi. A solkadhi kókuszos ital, ennek hirtelen megörültem. Belekóstolok, először a finom kókuszíz, aztán hátrébb érve egyszer csak durván belemar a torkomba. Sehol máshol nem csíp, csak ott. Kis pihegés, jöhet a kaja. Gyorsan lezsibbasztja a szám, valamivel hűsíteni kell. Nincs más kéznél, egy korty a kókuszlöttyből. És tényleg hűsít! Bár a végén odarúg egyet a torkomnak, mert az jár. Zseniális. A gyomrom nem is háborog, ez kellemes meglepetés. Lehet, hogy csak sokkot kapott.

A vega és húsos kajákat szigorúan megkülönböztetik (veg és non-veg néven), a bolti csomagolt kajákon is kis ikonnal jelölik, az éttermekre mindig ki van írva, hogy milyen típusú. A kollégák is jellemzően vegetáriánusok. Hoztam karácsonyi bejglit kóstolóba, az első kérdés többektől az volt, hogy van-e benne tojás, mert azt nem esznek. És ez nem a nálunk ismert vegán irányzat, mert tej és sajt például belefér.  Az eszme az, hogy a tej, sajt az tulajdonképpen melléktermék, a tojás viszont már egy élet kezdete, olyan mint állatot enni. Van benne logika. Egyébként tegnap este páran elmentünk vacsorázni egyet, megkóstoltatták velem a híres Old Monk rumot (ők persze valami más rumot ittak). Azért itt is akad szeszelés, csak diszkrétebben. Habár ilyen adagokkal az étlapon már nem is vagyok ebben olyan biztos: 3cl, 6cl, 9cl, 18cl.

A legalapvetőbb fogást még nem is említettem: a thali. Adott egy sokgödrös tálca, amit egy fémlapból sajtoltak vagy sima felületű és több kis fém edényke sorakozik rajta. Kötelező elem a kupac rizs és a lepény, a többibe azt pakolják, amit éppen gondolnak. Tudom, lehettem volna ennél konkrétabb is, de egyrészt változó, másrészt ezzel a fordulattal igazából azt próbálom takargatni, hogy sokszor gőzöm sincs a tartalomról. Maradjunk annyiban, hogy zöldségek, esetleg hal vagy hús. Ha nincs kedve az embernek variálni, ezzel mindig olcsón meg lehet tömni a bendőt, voltam olyan rapid menzán is, ahol nagy bödönökkel rohangáltak körbe, és töltötték újra az adagokat. Gyakorlatilag párszáz forintért annyit zabál az ember, amennyit nem szégyell. 

Vissza a városnézéshez: ebéd után kóvályogtam egyet a Mutha folyó hídjain. Száraz évszak lévén a kevés szennyvíz minőségű löttyből kikandikál pár szemétsziget is, ettől még páran vígan fürdenek benne. Innen az óvárosba mentem tovább, ez természetesen itt is a sűrűje. A keskeny járdákat szinte el lehet felejteni, árusok asztalai terpeszkednek, és a motoroknak is kell valahol parkolni, ugye. A szűk utcák könnyen meg is telnek velük. Aztán a resztlin marakodnak a mozgó puhatestűek, riksák, autók, robogók.  (Ma olvastam az újságban, hogy 2008-ban 2,2 millió gépjármű volt Pune-ban, 2014-re ez 4,1 millióra robbant. Ezzel a növekedéssel kéne valamit kezdeni, meg is gyűlik a város baja vele, tele az újság minden nap a közlekedési gondokkal. A másik népszerű téma nem meglepő módon a szemét.) Mindenesetre van hangulata a negyednek, ha az éktelen dudáláson az ember felül tud emelkedni egy kicsit (nekem nehezen megy). Mondjuk mire számítson az ember egy olyan országban, ahol minden teherautó hátuljára az van pingálva: "Tessék dudálni!" Egy hatalmas piacon hömpölyögtem a tömeggel egy darabig, aztán busszal immár rutinosan vissza Magarpatta City-be. Megtekintettem az Aditi park közepén az ünnepélyes napi zászlólevonást napnyugatkor. Sípszóra minden piknikező haptákba vágja magát, gyereket megreguláz, zenére (himnusz?) zászlólevonás, pihenj. Körítésként dobos banda gyakorol vagy egy órán át a január 26-i Köztársaság Napra, a környék épületeiről másodpercekig mennydörög a visszhang. Importálhatnánk őket, fenomenális.

Más. Indiában hivatalos nyelvből 22-t sikerült összegereblyézni, ebből itt a hindit és a marathit beszélik, de érdekes látni, hogy már 3-4 éves gyerekekhez is beszélnek angolul. Akik komolyan veszik, ilyen korban már taníttatják is őket. Jó állást nem is lehet kapni angol tudás nélkül manapság. Pune az egyik IT-központ, itt a jó munka elsősorban valamilyen kocka állást jelent. Egyébként a hindibe is rendszeresen beleszőnek angol szavakat, néha egész mondatok is kicsúsznak (a számokat például rendszeresen hallom angolul). Jellemzően a középosztálybeliek már folyékonyan beszélnek. A hindi egyébként nem is hangzik hajmeresztően, Európában is elmenne (indo-európai nyelvként mondjuk ez nem akkora meglepetés). Az írás persze más műfaj. Viszont például tamil kollégám nem is tud hindiül, ő itt szintén angolul próbál boldogulni. Aki pedig Tamil Nadu államba téved, ott meg a hindivel nem sokra megy. 

Említettem feljebb a rumos vacsorát a kollégákkal, ahol megerősítették, hogy itt soha nem tudnak/akarnak egyértelműen nemet mondani, amivel az agyunkra mennek közös projekteken. (Emiatt ha útbaigazítást kérek, legalább annyira figyelem, mennyire magabiztosan mondja az áldozat, mint azt, hogy tulajdonképpen merre is kell mennem.) Nekik viszont bőven sok, ahogy mi kurtán le tudunk pattintani másokat. Mondtam, hogy én ha nem tudom merre van valami, akkor simán tudatom, hogy fogalmam sincs. Ezt megspékeltem a vállvonogatós gesztussal, na erre egyszerre mind felhorkantak, hogy ez itt felháborítóan prosztó dolognak számít. A legjobb lenne szkafanderből hangszórókon kommunikálni. Magyarul, abból biztos nem lehet baj. Szerencsére nagyon türelmesek, nincs belőle probléma. Vagy csak nem merik megmondani. Mittudomén!

A gesztusok témájához van ám még anyag. Ezzel még sehol nem voltam ennyire bajban. A nálunk szokásos bólogatás és fejrázás nem jellemző, van viszont más: feltéve, de a valóságban meg nem engedve emberünk orra hegyén vízszintesen átszúrunk egy tengelyt, majd ekörül jobbra-balra billegtetjük a fejét (valahogy így: https://www.youtube.com/watch?v=LQvxq5MFyAo). Na, ezt csinálják maguktól egyfolytában. A poén az, hogy ez nagyjából bármit jelenthet: igen, nem, talán, fogalmam sincs. Épp ma mondta egy kolléga, hogy ez nekik sem egyértelmű, időnként vissza kell kérdezniük. Egyszer buszon érdeklődtem, hogy megérkeztünk-e a végállomásra. A válasz a fejbillegtetés mellé egy "Hahh!" volt. Ez eddig oké, de most akkor megérkeztünk a végállomásra vagy nem?! De volt ám fordítva is: plázában tömtem a burám, kérdi egy fickó, hogy elvihet-e egy széket. Bőszen bólogatok, erre ő ijedten néz, hogy ez most micsoda, és biztos ami biztos alapon elkezdi visszatolni a széket. Nem győztem kalimpálni kézzel, hogy vigye csak. És ilyenkor jön rá az ember a testbeszéd fontosságára: sokszor egyértelmű amit mondanak, de a fejbillegtetéstől mégis teljesen elbizonytalanodom. Máskor meg én látom rajtuk a zavarodottságot, hogy mi ez az idétlen bólogatás. Néha mindegy is, hogy mi hangzik el, félremegy az egész a gesztusokon értetlenkedés miatt. Nagyon bizarr, de szórakoztató is egyben. 

Azt már említettem, hogy vannak speckó hindu számok. Ezt még tudják variálni, ugyanis nem a nálunk szokásos ezres bontást használják (illetve csak részben), hanem egy ponton túl százasat. Százezerig stimmel, aztán egyszer csak nem azt mondják, hogy százezer szent tehén, hanem egy lakh szent tehén. Aztán megy tovább, tíz lakh (egymillió), utána meg hopp, egy crore (tízmillió), tíz crore, stb. Számokkal pedig ami nálunk mondjuk 35,000,000 (35 millió), az itt 3,50,00,000 (3,5 crore). És újságban, beszédben is leginkább ezeket használják, úgyhogy serényen tologatom fejben az abakuszt.

Végül még egy apró kulturális adalék, az örök kedvenc sorban állás téma. Ha sokan vannak, akkor még csak-csak, de pár ember nem ismer érkezési sorrendet. Egyszer vizet készültem venni egy utcai kisboltból, éppen az udvarias köszönésnél tartok, amikor elém robban egy figura, és minden felvezetés nélkül mondja, hogy mi kéne, közben már nyújtogatja is a pénzt. Azért az árus kicsit lehűtötte, utánam aztán sorra került. De amikor SIM-kártyát intézett nekem Ankit, őt sem zavarta, hogy hárman álltak a pultnál, mögülük kiabálta oda a mondandóját meglehetősen sallangmentesen (a sallang a köszönés lenne).

A dolgos hétköznapok (ha a fentiek nem is feltétlenül ezt sugallják) után következett 3 hét szabadság, felgyorsulnak ám az események. Kathmanduba repüléssel kezdek, onnan csorgok vissza apránként Punéba. A következő részben a nepáli etapról fogok mesélni.

Ha esetleg lemaradtál az indiai sztori elejéről, itt bepótolhatod:

1. rész: http://vilagjarohatizsak.blog.hu/2015/09/23/india_nepal

A nepáli, végül indiai folytatás pedig itt olvasható:

3.rész: http://vilagjarohatizsak.blog.hu/2015/10/06/nepal_734

4.rész: http://vilagjarohatizsak.blog.hu/2015/10/13/komfortzona_india