Ott tartottam legutóbb, hogy Nepáltól búcsút véve éppen visszatérek Indiába. Ez a határátkelő Sunaulinál vicces hely. A határ tulajdonképpen egy nagy kapu, de mellette a keskeny senkiföldjén is megy a jövés-menés, láthatóan teljes nyugalommal cikáznak oda-vissza a helyiek. Mintha inkább csak a szokás kedvéért játszanák el a határőrök a szerepüket. Az indiai oldalon erős a bemutatkozás, egyből zsibongó főutca fogad, a mindenféle boltok között nem is egyszerű megtalálni a kicsit odébb paterolt bevándorlási irodát, ahol a pecsétet belecsapják az útlevélbe. A papíros kitöltésekor szokás szerint rákérdeznek a nemre is, de a válaszok már trükkösek: férfi, nő, más. Ez valami beugratós rejtvény? Nem, Indiában hivatalosan is elismerik az ún. harmadik nemet.

Ha az ember nem csak turistáskodással tölti valahol az idejét, akkor összegyűlnek hétköznapibb élmények is. Ezek nekem sokszor maradandóbbak, mint közelharcot vívni a tömegben, hogy valamelyik híres látnivalót kipipáljam a listán. Az első négy hetet munkával töltöttem, de ha az ember nyitott szemmel jár, és a kollégái is invitálják ide-oda, Indiában nem nehéz izgalmas témákra bukkanni. Nagyobb részt ilyen kulturális szösszenetekről fog szólni a bejegyzés.

India régóta ott virított a listámon, aztán hosszú porosodás után egy frappáns apropó révén sikerült az élre ugrania. A cégnek, ahol dolgozom, van több irodája Indiában, én is napi szinten dolgozom ottani kollégákkal. Megfogant a gondolat, hogy milyen poén lenne meglátogatni őket, ami konkrétan négy hét kinti munkát jelentene (potenciálisan az egész világ lehet az irodám, amennyiben elég combos internetkapcsolaton lóghatok). A szokásos forgatókönyv szerint mindig közbejött valami, de két év halogatás után végül eljött a megfelelő pillanat, és sikeresen eladtam az ötletet a főnökömnek a három hetes szabadsággal együtt, így négy hétre átigazoltam a Pune-i irodába. Gyorsan leszögezem, hogy annyira azért nem gáláns a munkaadóm, magánakció lévén az én büdzsémet rongálták a költségek, de ezt nem is terveztem másképp.