India régóta ott virított a listámon, aztán hosszú porosodás után egy frappáns apropó révén sikerült az élre ugrania. A cégnek, ahol dolgozom, van több irodája Indiában, én is napi szinten dolgozom ottani kollégákkal. Megfogant a gondolat, hogy milyen poén lenne meglátogatni őket, ami konkrétan négy hét kinti munkát jelentene (potenciálisan az egész világ lehet az irodám, amennyiben elég combos internetkapcsolaton lóghatok). A szokásos forgatókönyv szerint mindig közbejött valami, de két év halogatás után végül eljött a megfelelő pillanat, és sikeresen eladtam az ötletet a főnökömnek a három hetes szabadsággal együtt, így négy hétre átigazoltam a Pune-i irodába. Gyorsan leszögezem, hogy annyira azért nem gáláns a munkaadóm, magánakció lévén az én büdzsémet rongálták a költségek, de ezt nem is terveztem másképp.

Karácsony után egyből leléptem a télből, isztambuli átszállással hajnalban landoltam Mumbaiban (leánykori nevén Bombay). Hála az égnek működik előre fizetős taxi, be is fizetek egy menetre a legközelebbi vasútállomásig, ahonnan terv szerint megyek tovább Punéba. Éppen világosodik, de már elég nagy a pörgés, elsőre látszik, nem kispályás hely India: eszementen kaotikus forgalom, szeméthegyek, szedett-vedett házak, rengeteg láthatóan koldusszegény ember. Lehet itt gyúrni minden érzékszervre, orrfacsaró szagok is rendszeresen szembejönnek. A vasútállomáson keresem a pénztárat, plédekbe bugyolált emberek hevernek erre-arra. Felvilágosítanak, hogy itt 3-4 napra előre szoktak foglalni, menjek inkább két megállót személyvonattal, aztán onnan busszal (ennyit a kiváló terveimről). A személyvonatokon az ablakok rácsosak (még nem jöttem rá, hogy kifelé vagy befelé menet kéne akadályt képeznie), viszont az ajtók szigorúan nyitva tátonganak menet közben is, komoly küzdelem van a küszöbös helyekért. Érkezéskor nyilván egyből elkapott egy taxis, hogy elintézi nekem a jegyet, és elvisz a buszhoz. Annyira nem húzott le, hogy érdemben emelkedjen a vérnyomásom, meg egyébként is, az alvás nélküli éjszaka után már kicsit kókadoztam.

Az iroda és a szállásom Pune Magarpatta City nevű részében található. Ez egy teljesen új környék irodákkal, bevásárlóközpontokkal, lakóházakkal, igazi oázis a belvároshoz képest, akár Európában is lehetne. A szállás egy hatalmas tömbben lévő lakás egyik szobája. (A hatalmas tömbökből pedig annyi van csak ebben a komplexumban, hogy szinte a teljes ábécét végigzongorázták a lépcsőházakkal, P-ig tart a sor.) Teljesen korrekt hely, egy idősebb fickó főz, takarít, mos (nem tudom, mennyit mozdulhat ki, mindig itt látom), egy fiatal srác intézkedik. Angolul csak a fiatalabb beszél valamennyire. Kulcsot nem is adnak, mindig ajtót nyit valaki. Egyébként pedig a nappaliban alszanak matracon. Vannak lakótársak is, leginkább indiaiak jönnek munkaügyben, mivel Pune az egyik IT-központ az országban.

Munkába eljutni annyit tesz, hogy kilépek a Laburnum Parkból (itt lakom), átlósan átmegyek az úton, be a hátsó kapun, aztán a garázson át fel az irodába. Szokásos egylégterű iroda, mint bárhol a világon, egy nagy park körül van 12 épület, és szerénytelenül a Ciber City nevet találták a legalkalmasabbnak a kereszteléskor. De minden irónia nélkül tényleg szupermodern az egész, még gondoltak egy enyhe armageddonra is, a garázsban ott sorakoznak a szoba nagyságú áramfejlesztők (ez persze inkább az indiai elektromos hálózat megbízhatóságát segít helyén kezelni). Mivel 4,5 óra az időeltolódás, ebéd után kezdek, és estig bent vagyok. A vicc az, hogy a körülöttem ülő kollégák is hasonlóan dolgoznak (vagy még később), mivel jellemzően amerikai ügyfelekkel van dolguk. Eléggé néztek, amikor egy nap után már nagyjából ismertem a környéket, ahhoz szoktak, hogy a külföldiek kuksolnak a szállodában, és ki sem mernek lépni egyedül. Aztán amikor elmeséltem a terveimet, már inkább lelkesen jöttek a tanácsaikkal, javaslataikkal.

Szilveszterkor elmentem a közeli plázákba (közvetlenül egymás mellett van kettő), éjfélkor a belső udvaron volt tömeges ujjongás. Ami furcsa, hogy itt alig isznak - legalábbis nyilvánosan - az újévi tömegben is csak egy csajt láttam, akit támogatott a barátnője. És úgy egyébként sem téma ez, innen elég súlyosnak látszik, ami nálunk folyik (kíváncsi lennék, egy indiai mit szólna egy pesti szilveszterhez).

Sokáig nem maradtam, mert a hosszú hétvégére kiruccantam Mumbaiba, és másnap időben akartam indulni. Odáig busszal, aztán Mumbaiban vonattal (ez a fő tömegközlekedési eszköz a városban, az első metróvonalat csak nemrég nyitották meg), és már kereshettem is a szállodát. Komolyan keresni kell, kérdezgettem a környéken, egy közeli boltból megmutatták. Úgy van, hogy egy kis könyvesbolton át kell menni, majd balra tovább egy szűk és sötét folyosón, aztán jobbra fel a lépcsőn, harmadik emelet. Vakolat csak mutatóban, kábelek lógnak mindenfelé, és persze vastagon fed mindent a kosz. A recepciós bácsi viszont kedves, megmutatja a tulajdonképpen egy furnérdoboznak mondható szobát.

Elindulok a városba. Mumbai nagyon durva. Budapestnél kisebb területen majdnem húszmillióan élnek. Ennek megfelelő a zsúfoltság az utakon, járdán, mindenhol. És dudálnak egyfolytában, mintha muszáj lenne. Gyalogosként nyilván minden úton átkelés élet-halál harc, amit súlyosbít, hogy rossz irányból jönnek: baloldali közlekedés van. A zsúfoltság enyhítését a város elhelyezkedése sem segíti, a belváros egy keskeny és hosszú félsziget, nem lehet akármerre terjeszkedni. Állítólag évente félmillióan érkeznek India többi vidékéről, hogy itt próbáljanak szerencsét. Pedig a helyiek szerint is elviselhetetlen nyáron Mumbai klímája, én tél közepén a párás 30 fokkal az emberi viszonyokat tapasztalhatom (azért a ventilátorerdő a vonatok mennyezetén árulkodó). Persze ha a napi betevő a tét, ilyen apróságokon könnyen felül lehet emelkedni.

Van a központban néhány hatalmas füves park, igazi oázis. És megerősítik a gyanút a három legnépszerűbb sportággal kapcsolatban: krikett, krikett és krikett, ebben a sorrendben (nyilván némi költői túlzással élve). Minden parkban mindenki krikettezik (egyébként a plázákban a tévékben is ez megy, az újságban napi kb. 3 oldal az adag). Este kimentem a tengerparti sétányra, ami kimondottan hűsítő lenne, ha nem hozna pöceszagot a szél. Egyébként általában valamilyen szagot szinte mindenhol lehet érezni - szmog, kaja, fűszerek, szemét, csatorna - de ehhez hozzászokik az ember.

A szállodába visszaérve jöttem rá, hogy mennyire zajos, mintha a járdán feküdtem volna, és nem csak e miatt: az ágynemű nélküli fekhely is szaglik kicsit, meg valami dög repkedett körbe, és csipkedett egész éjjel. Nem is tudtam aludni, a másnap reggel szálláskereséssel telt megint. Az első helyen mintha a magyar származással bajban lettek volna, biztos ami biztos alapon hirtelen telt ház lett. Végül egy félig zajos, de tiszta és kényelmes hely lett a befutó. Kollégáim felkészítettek, hogy Indiában Mumbai a legdrágább város szállás tekintetében, az első éjszaka után szépen le is nyeltem a keserű pirulát, csak tudjak aludni.

A napi fő program a Dharavi nyomornegyed volt, vezetett túra. Egész sokan vagyunk, ez komoly látványosságnak számít. És tényleg, bár fel kell kötni hozzá a gatyát. Nem egészen két négyzetkilométeren élnek egyes becslések szerint akár egymillióan. Komoly ipar is van, például műanyag és alumínium hulladékot, lejárt szappant dolgoznak fel. Napi 400-600 Ft a bér, de ami igazán durva, hogy ezért vidékről jönnek ide, ahol a farmokon a felét kapják. Vannak még varrodák, bőrös vállalkozások, sok márkás cucc is itt készül. Az épületek nagy része bádogtákolmány, mindenhol szemét, vegyszerek szaga, folyik a szennyvíz a nyitott csatornákban. Sok sikátorban úgy kell átbújni, mint valami barlangban. Végül kiérünk egy kisebb térre, füstölgő szemétdombon játszanak a gyerekek, lábunknál döglött patkány hever. Vezetőnk megemlíti, hogy 1400 emberre jut egy vécé. (Punéba menet a vonatról láttam premier plánban, ahogy a vasút és a nyomornegyedek közötti csatornába sorban kakilnak az emberek, akkor már kezdett mocorogni a gyomrom, pedig általában nem kényes ilyesmire.) A városrész jobb módú részén laknak a fazekasok, viszont ők meg a gyapjúval égetett edények füstjében élnek. Ja, ezt egy jobb nyomornegyednek tartják, két vasútvonal megy el mellette, jó a közlekedése, és belvárosinak számít. Drágább is az ingatlan, mint más részeken, a családokból csak egy gyerek maradhat itt családalapítás után, a többieknek más kerületekbe kell költözniük. Mindenesetre a riói favela ehhez képest móka és kacagás volt.

Másnap több dolgot fűztem fel a napi útvonalra, például a város közepén egy tehénmenhelyet, ahol több száz hajléktalan jószágot tartanak. Nem is volt könnyű megtalálni a dzsumbujban. Az utcán alig látni párat, mondjuk nem is férnének el sehol. Itt viszont lehet venni szénát, és etetni őket, a mi szent állat lévén a hinduknak komoly dolog. Másik érdekes hely a Dhobi Ghat, ahol a város szennyesét mossák. Ez is egy külön negyed, a szállodák, mosodák nagy része ide hordja a mosnivalót. A házak között végig nyitott medencék sorakoznak, délután már inkább a teregetés volt a program. A felüljáróról aztán lemerészkedtem a sűrűjébe, azért az ipari mosógépek és centrifugák már itt is besegítenek a munkába. Sötétedés előtt még pont eljutok a Haji Ali Dargah mecsetbe, ami egyben sírhely is, és Mumbai egyik leghíresebb vallási építménye. Egy szigeten épült a 15. században, és töltésen lehet megközelíteni. Mivel híres zarándokhely, folyamatosan özönlenek a sírhoz a hívők - vallástól függetlenül - hogy a szent Haji Ali Shah Bukhari áldásával távozhassanak.

A harmadik nap programja az Elefánt-sziget. Az India Kapujához kell először bejutni, ami a biztonsági ellenőrzéshez álló hosszú sor és a szokásost is túlszárnyaló tömeg miatt máris próbára teszi az ember türelmét. Az építmény diadalív típusú, de nem egy szomszéd nemzet kiirtását ünnepelték vele, hanem az angolok emelték, hogy méltó módon érkezhessenek a távoli főméltóságok, V. György király avatta 1911-ben. Szóval innen indulnak hajók a szigetre, bő egy óra alatt oda is ér. 5-7. századi barlangtemplomokról van szó, ami ma már világörökség. Az élményt itt is meghatározza a hömpölygő tömeg, de nyugtatónak lehet majmokat is etetni, ha valakinek az jön be. Visszafelé a hajón a mellettem ülő családban az anyós kiadta a vejének, hogy beszélgessen velem. Ők csak egy körre akartak menni a hajóval, aztán meglepetésükre egészen a szigetig jutottak. Mindenféle téma szóba került, például a Taj Mahal Palace szálloda elleni 2008-as merénylet még mindig komoly téma Indiában. Megkérdezem, mi lesz Kasmírral meg Pakisztánnal: semmi. Patthelyzet van, valószínűleg marad minden így még egy jó ideig. Ezt kollégáim is eléggé hasonlóan látják. Az érdekes, hogy azt a zsigeri gyűlöletet nem érezni, mint mondjuk az örmény-azeri viszonyban. Bár az is igaz, hogy a jelenlegi állapot nekik előnyösebb, pakisztáni véleményt nem volt alkalmam begyűjteni. Mindenesetre a terroristáktól nagyon tartanak, bevásárlóközpontok bejáratánál alap a fémkapu és a motozás. Garázsok bejáratánál a motorteret, csomagtartót megnézik, még az autó alját is tükörrel vizslatják. 

A dolgos hétköznapok után ismét volt hétvégi program a környéken: Ajanta és Ellora sziklába vájt templomai. Aurangabad volt a bázis, 240 km Punéból. Igen, 240 km az a környéken van, 5-6 óra elég is busszal. Ahhoz viszont már sok, hogy a hétvégéből ennyit elvegyen, de természetesen van megoldás: alvós busz. Ezen nem ülések vannak, hanem ágyak, egyik oldalon szimpla, a másikon dupla, két szinten. Interneten lehet is jegyet venni, helyet választani, ha még a külföldi bankkártyát is elfogadnák, mennyei lenne (segítőkész kollégákkal persze sikerült ezt is áthidalni). Az alvós jelleg sajnos nem jelentette azt, hogy aludni is sikerült, pedig egy rászólás után még a trécselő szomszédok is elcsendesedtek (kínaiak szíves figyelmébe ajánlom, ahol ez nem akart működni).

Reggel öt körül ott is voltam Aurangabadban, elhessegettem a támadó riksásokat, aztán elindultam a szálloda felé. Hangulatos városszéli út világítás nélkül, hatalmas porfelhőket kavaró teherautókkal. Megvártam, amíg a recepciós bácsi befejezi a kapuban a fogmosást, aztán a matracát megkerülve a pultnál elmagyarázta, hogy déltől délig szól a foglalás. Jó-jó, akkor majd visszajövök délután. Elsétáltam a buszpályaudvarra, kerítettem egy járatot Ajantába. Kb. 100 km kőkorszaki, de ránézésre egy atomcsapást is vígan átvészelő járgánnyal. Megtalált egy Ajantában mindenféle köveket áruló ember a buszon, nyilván egyből a legjobb barátja lettem. Mutatta az utat a bejárat felé, és hogy hol kell jegyet vennem, mintha nem tudnám elolvasni az angol nyelvű táblákat. Végül persze megmutatta a boltját, ahova majd visszafelé mindenképp nézzek be. Már alig vártam.

A kb. 30 templomot egy patkó alakú kanyonban a külső oldali sziklafalba vájták az i.e. 2. század - i.sz. 7. században. A nagyobbak több tíz méter mélyek/szélesek, belegondolni is fárasztó, hogy ezt mind kézzel, vésőkkel kellett kifarigcsálni. Elképzeltem, ahogy az aktuális uralkodó töpreng, milyen maradandó dologgal rukkoljon elő, az alattvalók már valószínűleg praktikusabban álltak (volna) hozzá: - De Főnök, már 28 templomunk van! - Csótányként akarsz újjászületni? - Már hozom is a vésőt, Főnök.

Az itteni építmények a színes festményekről híresek, de a faragások részletessége is elképesztő. Nagy többségben vannak az indiai turisták, azon belül is az iskolás csoportok (akik szerencsére elég más tempóban mennek, könnyű kikerülni őket). A cipőt a bejáratoknál szigorúan ott kell hagyni, az indiaiaknak láthatóan meg sem kottyan, hogy a koszban zokniban vagy mezítláb mászkáljanak (egyébként máshol is sokszor mezítláb vannak néhányan, nem nagy ügy). Nekem is csak először furcsa, a mosógépet meg már ismerjük egy ideje. Összefutottam egy magyar nővel, aki sokadszor jár Indiában, felmentünk a kilátóhoz (ahonnan anno felfedezte a helyet egy angol), aztán ettünk egy thalit az étteremben. A boltos fickó persze már várt, de némi szabadkozás kíséretében gyorsan leléptem (ez a nehéz része, mert nyilván aprópénzért próbálkoznak ennyit, viszont én sem vehetek meg minden vackot). Hazafelé a buszon egy angol fickó csatlakozott, hogy megnézi a szállodát, ahol én is foglaltam. A szállodáig természetesen riksával megyünk, nyakunkban a csomagjával fuldokoltunk a szmogban: az útépítés pora keveredik a teherautók füstjével, és a kétütemű riksák cuccával. Ez a szint még egy logaritmikus skálán is átütötte volna a plafont. Végül a szomszéd helyet választotta az angol, aztán vacsora közben jót dumáltunk (bedugult orrhangon mindketten, a riksás menet a városon át megtette a hatását). Nehezen is tudtam követni, hogy hány helyen, mi mindent csinált. Válás után, 40 éves fejjel jött rá, hogy másba fog, azóta is önkéntesen, meg vállalkozásokba beszállva dolgozik szerte a világban.

A szállodában jól jött a hálózsák, amit eredetileg a buszra hoztam, ennyit a higiéniáról. Ennél rosszabb volt viszont, hogy összecsipkedtek a szúnyogok, hajnalra tudtam őket levadászni. Másnap Ellora volt a célpont, a változatosság kedvéért sziklába vájt templomokkal (és azzal az ígérettel, hogy Ajantánál szebb). A fő attrakció a Kailasa templom, ami a világ legnagyobb egy tömbből álló épülete, ugyanis a hegyoldalból faragták ki. De mielőtt még közelebb jutnék, bekerülök egy sor indiai házi fotóalbumba. Csak el kellett kezdeni valakinek, egyből mindenki felbátorodott. Vagy öt kört lenyomtam hirtelen. Szóval a templom tényleg elképesztő, ezt már felülről lefelé haladva faragták ki. Ezen kívül van még 33 másik templom: buddhista, hindu és dzsaina. Érdekesek azok is, amiket félbehagytak, fura belegondolni, hogy azokból az alaktalan odúkból aztán mik lettek a végén, nem gyenge térlátás kell ehhez.

Visszaérve Aurangabadba volt még pár órám a buszig, szerencsére este is volt nyitva látnivaló. A Panchakki régi vízimalom, egy kilométerekre lévő hegyi forrás vizét vezették le a városba. És nem mellesleg csendes menedékhely az őrült forgatag után. Következett egy kis séta a kivilágítatlan utcákon (nagyon más így egy város hangulata, mi már el vagyunk kényeztetve) a Bibi Ka Maqbara-hoz, ami egyfajta fapados Taj Mahal. Az uralkodó fia az anyja mauzóleumát kezdte építeni, aztán szokás szerint túlfutott a büdzsén, úgyhogy a végére már kispórolták a márványt. Sírhelynek azért így sem szerény. Láthatóan a helyi fiatalok körében is népszerű, csak lámpaoltással sikerült őket kikergetni a kertből.

A buszút kicsit fura lett hazafelé, olyan félelmetes érzéssel, mintha eszelősen száguldoznánk. De valószínűleg gyorsítva álmodhattam, mert egyszer csak váratlanul óbégattak, hogy végállomás. Ami azt is jelentette, hogy a felszálló helynél messzebb voltam, de nem tudtam mennyivel. Ez a riksással alkudozás szempontjából kritikus tényező. Ami aztán nemzetközi szinten is bajnok menet lett. Mondott 350-et. Én 150-ről kezdtem, aztán 250-nél megállapodtunk, elindultunk. Az első dolga volt, hogy minden járókelőt (reggel 6-kor nem volt sok) és hajléktalant arról faggatott, merre kell menni Magarpatta City-be. Vak blöfföl világtalannak, vagyis velem együtt fogalma nem volt neki sem, hogy mire alkuszik! Külföldi, tuti zsíros meló lesz... Biztos ami biztos, még a taxiórát is elindította (ilyet itt még nem is láttam itt). Miután a fél várost meginterjúvolta, haza is értem, az óra 175-nél állt meg (kis késéssel indította, legyen 180). Adok neki 250-et, elvégre ebben állapodtunk meg. És akkor ledobta a taktikai atombombát: adjak neki még 50-et! Mi van?! Nézzél már az órára! Jó, de kacskaringós volt az út. Persze, mert fogalmad sem volt az irányról! Itt kifogytunk a munícióból, egyszerűen otthagytam. (Ha már a riksásoknál tartunk, időnként az út végén sofőrből hirtelen átváltanak koldusba, és még egy tízesért kuncsorognak a szokásosnál eleve magasabb tarifa után. Hiába, a taxis mindenhol a legparazitább hiéna.)

A következő fejezet leginkább hétköznapi élményekkel és kulturális érdekességekkel szolgál, utána pedig Nepálban folytatódik a történet, hogy aztán ismét Indiában érjen véget:

2. rész: http://vilagjarohatizsak.blog.hu/2015/09/28/india_kultursokk

3. rész: http://vilagjarohatizsak.blog.hu/2015/10/06/nepal_734

4. rész: http://vilagjarohatizsak.blog.hu/2015/10/13/komfortzona_india