Ez az utazás tulajdonképpen már az indulás előtt elkezdődött. Pontosabban nem volt nagyon más a készülődés menete, de több érdekességet tartogatott a szokásosnál. Meli (akkori barátnőm) joggal rágta a fülem, hogy ideje a nyaralást megszervezni, ki kell vennie a szabadságot. Leültem hát a gép elé, feltűrtem az ingujjamat, essünk neki. Mongóliával régóta szemeztem, de elég drága a repülőjegy, és a vízum is körülményesnek tűnik. Huzigálok egy kicsit a térképen, Meli javaslatára megnézzük Tádzsikisztánt, bár nem nagyon bízom az ügyben. Nem kell meghívólevél, ez már egy fokkal ígéretesebb. Ott a másik kis maszat mellette, Kirgizisztán. Oda nem kell vízum. Nem kell vízum?! Ha tippelnem kéne, hogy hol űznek sportot a témából, ott lennének a kirgizek is az élbolyban, de nem bánják a turistákat, 44 országnak eltörölték a macerát. Vérnyomásom a plafonon, Közép-Ázsia nagy fogás lenne, a volt szovjet térség egyébként is nagy kedvenc. Már csak a repjegy árának kell átvinni a lécet - alulról, nyilván. Első blikkre ez is megvan, de ha már három hetet ott leszünk, csapjuk hozzá a tádzsikokat is, valahogy megszervezzük.

Az elég gyorsan világossá vált, hogy busszal a két ország közötti közlekedés felejtős. Egyrészt gyakorlatilag nincs tömegközlekedés a hegyeken át, másrészt olyan a terep, hogy az Alpok is "Kezit csókolom"-mal köszönhet neki. Tehát kell egy foglalás Biskekbe (Kirgizisztán fővárosa), onnan Dusanbéba (Tádzsikisztán fővárosa), végül haza. Szép feladat, ilyen kiadósat még nem túrtam a neten repülőjegyek után. Alap, hogy Ferihegy mellett a bécsi repteret is mindig megnézem, előfordul, hogy jobban megéri onnan repülni. Ezúttal így is alakul, odafelé a Pegasus nevű török fapados a nyerő, isztambuli átszállással. A Biskek-Dusanbe szakasz a Tajik Airlines és az Avia Traffic Company ádáz küzdelmét hozza. Utóbbiról az angol nyelvű Wikipédia sem tudott pár mondatnál többet, ebből az egyik az volt, hogy EU-s tiltólistán van. Épp csak kicsit piszkálgatom ezt a nyaralós témát, és máris micsoda izgalmas, mély bugyrokban turkálhatok. A dátum viszont a Tajiknál jobban passzol, ez is zsebben. A hazaút a legkacifántosabb, kínomban már a szokásos merítés mellé beleveszem Pozsonyt is, és meglepő módon az orosz UTair révén nem is esik ki egyből a versenyből. Végül mégis a tádzsik Somon Air a befutó, de csak Isztambulig, onnan a Turkish hoz haza. Akarom mondani Bécsbe. Nyilván egy sima retúrjegynél vastagabbra sikerült a végösszeg, de a körülményeket figyelembe véve elégedett voltam az eredménnyel.

Következő feladat a tádzsik vízum, de hogy tuti legyen a kérvényünk, kéne szállást foglalni legalább Dusanbéban. A szokásos megoldásoknál ezúttal is kreatívabbat kell találni, ha nem akarjuk a gatyánkat is zálogba adni. Olcsóbb helyeken az email luxusnak látszik, majd elintézi telefonon, aki akar valamit. Hát mi bizony akarunk, mégpedig a belvárosi Vahs szállodától. Lemegyek agyam pincéjébe megfakult orosztudásomért, és már mondom is a recepciósnak a dátumokat. - Rendben, lesz szoba. - Nekem vízumhoz kéne visszaigazolás a foglalásról. - Most igazolja, majd helyben elintézünk minden egyebet. - De... - Semmi de, lesz szoba!!! Akinek volt már "szerencséje" a legendás gyezsurnajákhoz (a szovjet térségben a szállodai folyosófelügyelőket hívják így), az tudja, hogy ellenállásnak semmi értelme, akár egy minden hájjal megkent konzullal is esélyesebb felvenni a küzdelmet. A következő feladvány, hogy a legközelebbi nagykövetség Bécsben található. A futárcég nem hajlandó eredeti okmányt vinni, úgyhogy megy gyorspostával. Igen ám, de valahogy vissza is kell találnia. Erre már beiktatunk egy hétvégi kiruccanást, meglátogatjuk Meli Bécsben élő barátait, várost nézünk, és nem utolsósorban az útleveleink is hazajutnak, szép tádzsik vízummal dekorálva.

A repülő hajnalban száll le, az út Isztambulból rendes alváshoz túl rövid, nekem amúgy is nehezen megy az ilyesmi. Éppen pirkad, mikor a taxival a hostel felé tartunk, némi kevergés után találjuk meg a tömbházak mögötti utcácskában eldugott házat. Úgy döntünk, hogy alvás helyett elindulunk a városba, aztán ha már ájuláshatáron vagyunk, majd visszajövünk egy hunyásra. Biskek nem az a város, ahol romantikusan andalog az ember, de lehet találni kellemes helyeket. Történelmi épületeket hiába keresünk, nincsenek zegzugos sikátorok, helyette széles párhuzamos-merőleges utcák mentén modern épületek sorakoznak. Ennek pozitív hozadéka, hogy marad hely a növényzetnek is, üdítően sok a park a központban is. Van is mit takarniuk, a szovjet időkben felhúzott építmények többsége  - természetesen a nagyon fontos középületeket leszámítva - eléggé foszladozik. Egyébként sem kell sokat keresgélni az itt dicső időszaknak számító kor nyomait, a Parlamenttel szemben délcegen feszít Lenin, ismeretterjesztő jelleggel pedig méretes plakátokon tanulmányozhatjuk az egykori CCCP-s kitüntetéseket. Az főtér jelenlegi becsületes neve Ala-Too, lehet fogadni, mi volt a korábbi neve. Komoly szorzót persze nem adok, Lenint eltalálni szinte elvárható. Főtér nincs szobor nélkül, de az átnevezéssel Vlagyimir Iljicsnek is költöznie kellett a Történeti Múzeum másik oldalára, helyét Manasz - a kirgiz őseposz főszereplője - vette át. A tér stílusán a térköves és a kertészeti lobbi hatása érezhető a legerősebben, viacolor és virágágyások uralják a terepet.

Buszra szállunk, hogy körbenézzünk az Osh bazárban, ami az egyik nagy piac a városban. A buszozás nem túl bonyolult, vannak az ún. marsrutkák, ami nyugaton levedlett Mercédesz kisbuszok tömegközlekedésre átalakított változatát jelenti, az ablakba kitett táblákon virít a száma, és vázlatosan az útvonal. Elég megjegyezni egy-két fontos pontot, és el lehet igazodni. Ezen kívül mindig működik a kérdezősködés, oroszul mindenki beszél, és szívesen segít is. A változatosság kedvéért akadnak még trolijáratok a legforgalmasabb utakon. A jeggyel nem kell variálni, felszáll az ember, és a sofőrrel lerendezi a tranzakciót. A piacban nem kell csalódnunk, van itt minden, az aszalt gyümölcsök és olajos magvak választéka szédületes. A SZU hagyatéka a buszmegállóban szolgálatot teljesítő szódaautomata, szigorúan sokszor használatos üvegpoharakkal felszerelve. De a fejlődést itt sem lehet feltartóztatni, az ínyencek feláras szörppel kényeztethetik magukat.

Mivel már szédelgünk az álmosságtól, visszatérünk a hostelba pár óra alvásra. Az újbóli elindulás előtt megkóstoljuk helyi szerzeményünket, a soro nevű italt. Több változata létezik, ezt éppen kölesből, zabpehelyből és állati zsírok felhasználásával erjesztik. Bizarrul hangzik? Meli arca is rohamosan torzul, amikor belekóstol. Nekem nem akkora sokk (bár valóban számunkra eléggé értelmezhetetlen íze van), így rám marad a literes flaska döntő része. Energiával eképpen feltöltve vesszük célba a Manasz parkot a város szélén, amit az eposz ezeréves évfordulójára építettek 1995-ben. Ezer évet a jelek szerint nem fognak megélni a már most málladozó, ősi kirgiz szimbólumokat formázó beton építmények és szobrok. Mindenesetre a fényképezkedő, és baráti társasággal a lagzira melegítő házasulandó párok igazi színt adnak a tarkabarkaságával is kissé sivár helynek.

Az egyik társaság nem bízza a véletlenre, egy tangóharmonikással és egy komuzon (kirgiz húros-pengetős hangszer) játszó zenésszel, továbbá az elmaradhatatlan alkohollal tuningolva ropják a táncot. (A kirgizek muszlimok, de a piálással kapcsolatos előírásokat meglehetősen rugalmasan kezelik, egyébként is világias ország, nem tolják túl a vallást.) Szóval alakul a hangulat, nem kell sok, hogy minket is invitáljanak. Már kapjuk is a bort, és a táncból sem maradhatunk ki. Lassan indulniuk kell, már vár a Hummer limó a bejáratnál. Csika (becsületes neve Csingiz) a vőlegény legjobb barátja - emellett hangulatfelelős - a hirtelen alakult barátság örömére meghív minket a lagziba is. Nem semmi program mindjárt az első napon! Elhelyezkedünk Lexus terepjárójának hátsó ülésén, mellettünk egy Dusanbéból érkezett tádzsik barát ül. Csika intéz magának egy pohár bort, anélkül úgy tűnik, nem tud (vagy nem hajlandó) vezetni. Felvilágosít, hogy ő rendőrkapitány, semmi gond nem lesz. Egyszer csak elkéri a telefonomat, beleír valamit, aztán visszanyújtja: ez a telefonszámom, ha bármi problémátok van Kirgizisztánban, felhívtok, és el van rendezve! A formalitásokkal megvolnánk, mehet tovább a szórakozás. Ismerjük CC Catch-et? Még szép! Már tekeri is csutkára a hangerőt, miközben folyamatosan centizgeti a Hummert, szerintem a másik sofőr az úton kihordott pár szívrohamot. De nem teljesen öncélú a bravúroskodás, át kell passzolni egy pohár bort a cimbinek a másik kocsiban. Közben a tádzsik srác felkészít, hogy mostanság Dusanbéban négyessel kezdődik a hőmérséklet, és nem Fahrenheitben számítják.

Megérkezünk az étterembe, a teremben durván kétszáz főre terítettek egész elegáns módon, a körasztalok már most roskadoznak a kajától. Leültetnek az egyikhez, nemsokára megérkezik az ifjú pár is. Nekiállunk a vacsorának, kedves asztaltársunk kézzel széjjelkap egy grillcsirkét, és a legjobbnak gondolt részeket kiosztja nekünk. Közben van gondja rá, hogy biztosan ki ne száradjak, felváltva tölti a sört, bort, vodkát, és árgus szemmel figyeli a fogyasztást, nincs alibizés. Mikor már kezdenénk jóllakni, egyszer csak elkezdik felszolgálni a levest. Nézünk bután, hát ez a kazal az asztalon csak az előétel! Atya világ! És akkor következett a főfogás, süti, még jó, hogy itt is halál komoly dolog a tószt, lehet pihenni. 15-20 percenként kivonul egy család, és hosszan sorolják a jókívánságokat a párnak. Legalábbis így gondolom, itt minden kirgizül zajlik, úgyhogy nincs esélyem a titkokat kihámozni. Csika odajön hozzám, hogy van ez a hagyomány a köszöntőkkel, és jól venné ki magát, ha én is mondanék pár mondatot. Nem lehet visszautasítani ilyen felkérést, egy lány be is segít kicsit a készülésbe. Végül kiállunk a násznép elé, én oroszul kívánok boldogságot és szép életet, Meli angolul is hozzáteszi nagyjából ugyanazt az üzenetet, hatalmas sikerünk van vele. A vacsora lassan átvált buliba, a legnagyobb slágereket a reakciókból leszűrve itt a Modern Talking szállítja. Többen - főként a fiatalok - odajönnek beszélgetni, kapok ajándékba egy hagyományos, kolpoknak nevezett kalapot, felfogni is nehéz ezt a vendégszeretetet. Éjfél felé aztán lassan vége a lagzinak. Csika elmagyarázza, hogy ilyenkor nem tanácsos mászkálni a városban, úgyhogy hív nekünk egy taxit, ami hazavisz. Utazásos élmény kategóriában ezt az estét nagyon nehéz túlszárnyalni, Kirgizisztán szenzációsan mutatkozott be.

Miután másnap sikerül összeszedni magunkat, ismét nyakunkba vesszük a várost. Benézünk a közeli CBT (Community Based Tourism - kb. Közösségi Alapú Turizmus) irodájába, hogy adjanak pár tippet. Angolul is jól beszélő lány okosít, és ajánlgatja a pultra kitett SIM kártyákat. Hogy működik ez? Elveszel egy ingyenes kártyát, beteszed a telefonodba, egy kóddal aktiválod, töltesz rá pénzt, és már van is egy kirgiz számod. Hűha, ez tényleg nem rossz, ki is próbáljuk. A belvárosban elnézve az autókat, érdekes egyveleg fut az utakon: vannak régi KGST-maradványok, Japánból importált jobbkormányosak, és nyugat-európai szerzemények, elég egyenletesen elosztva. Leülünk egyet ebédelni, nézzük sorra az étlapon a kirgiz specialitásokat: ezt már ettük a lagziban, ezt is, amazt is, a választék durván felét első nap ki is pipáltuk. Miután jóllaktunk, kinéztem a térképen egy furcsa környéket: az utcák koncentrikusan, illetve sugárirányban futnak, és egyszerűen munkásnegyednek hívják. Sétálunk egy kicsit az eléggé lepukkant környéken, nemsokára viszont hívnak telefonon. Meli korábban fél évet töltött Üzbegisztánban, és az ottani kapcsolatain keresztül talált egy itteni párt, akik szívesen találkoznának velünk.

Meg is érkeznek nemsokára kocsival, és egy pisztrángos éttermet javasolnak a város peremén. De ez nem csak amolyan leülünk, aztán csócsáljuk a kaját, hanem előtte ki kell pecázni az alapanyagot a medencéből! Amíg sütik a zsákmányunkat, a srác megkérdi, iszunk-e egy vodkát. A kérdés nyilván költői. Pincér, egy üveggel lesz szíves! Ajjaj, itt kicsit más mértékegységben számolnak, fel kell kötni a gatyát. Megjön az étel is, az osztást most is simán kézzel intézi házigazdánk, de ez itt magától értetődőnek tűnik, nincs is vele gond. Megkérdezem, a vodkázás és a vezetés mennyire kompatibilis, erre terhes feleségére mutat, aki természetesen nem iszik, van megoldás. Talán mondanom sem kell, ki lett végül a sofőr, de még nem hazafelé, hanem a hegyek lábához. Útközben beszerzünk egy újabb üveg vodkát és egy flaska házi készítésű sorót egy kisboltban, ha esetleg megszomjaznánk. Ez a pont megállás után azonnal el is jön, a soró ráadásul annyira vágyott már kifelé a palackból hogy kisebb gejzírként terítette be az utasteret a zsíros löttyel. Nagy dráma nincs, elfogy minden, a soró elég nehéz cucc, pont jó kicsit ellensúlyozni a vodkát. A kezelés ezzel nem ér véget, egy étteremben púpozott tányér csípős tésztás levessel teljes a repertoár. Rendkívül közvetlen és barátságos emberek, Európában nem ehhez szokott az ember.

Kirgizisztánban turistaként az Iszik-köl tó az egyik legnépszerűbb célpont, reggel busszal tovább is állunk Tamcsiba, ami a partján fekvő falucska. A biskeki CBT irodában kaptunk egy papírt az itteni kirendeltség elérhetőségével, hamar meg is találjuk a főút mellett. Sehol senki, betérünk a szomszéd kisboltba érdeklődni, az öreg néni hívja is a lányát. Amíg megérkezik, megcsodálhatunk egy szovjet kereskedelmi ikont, az abakuszt, ami itt még mindig szolgálatban van. Szállást sem kell tovább keresni, az irodát és a boltot vivő család szobát is ajánl szerény, de takaros házában. A vendéglátást tényleg komolyan veszik, kint a polcon a CBT orosz nyelvű kézikönyve szállásadóknak. Minden benne van a szoba berendezésétől kezdve, az étkezéseken át a konfliktuskezelés módjaiig. Elég szájbarágósnak tűnik, de belegondolva egy vidéki kirgiz faluban és mondjuk egy észak-amerikai vagy nyugat-európai nagyvárosban szocializálódott ember között tényleg lehetnek nagyon komoly kulturális és gondolkodásmódbeli különbségek. Jó látni, hogy milyen komolyan állnak a témához, bár amilyen barátságosak a külföldiekkel, elég taplónak kell lenni, hogy legyen min összekapni. Érdemi turisztikai és közlekedési infrastruktúra hiányában logikusan is ez a helyi közösségeket bevonó, igénytelenebb és kalandvágyóbb hátizsákos célcsoportot megcélzó stratégia tűnik célravezetőnek.

Délután strandolunk egyet, bár a fürdéshez most nincs hangulatunk, a látvány kárpótol, 4-5000 méteres hófödte csúcsok sorakoznak a túlpart mögött (már most is 1600-on vagyunk). Nálunk nem igazán ismert, de ez a világon a kilencedik legnagyobb tó, sós kategóriában a Kaszpi mögött második (az Aralt ugye sikeresen elintézték), egy nagyobb magyarországi megyét lefedne. Ebben a régióban még Bear Grylls is bajban lenne, hogy a tajgán-tundrán, a végtelen sivatagon vagy égig érő hegyeken át küzdjön élet-halál harcot egy kis tengerpartért. Ez a tó nem csak a kirgizek tengere, ide járnak Kazahsztánból, de még Szibériából is strandolni  a népek. Tamcsi azért nem egy Acapulco, a falu maga csendes vidéki porfészek, szegényes utcákon korzózó családokkal, játszótéren bandázó és focizó tinikkel, vizet hordó asszonyokkal. A reggeli mellé a szállásadó családnál kapunk egy kis búcsúkoncertet is, komuzon előadva.

A Biskek és Csolponata között járó marsrutkák Tamcsin keresztül húznak el, nincs más dolgunk, mint leinteni egyet, nemsokára be is futunk az Iszik-köl Siófokjának beillő városba. Pezseg a balatoni hangulat, a főúton egy bankban pénzváltás közben előkerülnek a lazító orosz asszonyságok is. Talán épp gyezsurnaják ők is egy szibériai panelhotelben, bár annak nem elég mogorvák. A strandra a panziókkal és nyaralókkal szegélyezett utcácskákon baktatunk le, ismerős az egész élmény, mondjuk a huszonkilós málha azért mégis nóvum. Legalább a hátizsákok is strandolnak egyet, ilyet még úgysem láttak. Ez persze azt is jelenti, hogy amíg egyikünk lubickol, addig másikunk csomagszitterkedik a parton. Nincs nyüglődés belőle, hogy ki mennyit időt ad magának a csobbanásra, a hideg víz hamar kizavarja a magunkfajta puhányokat, mehet is a váltás. Aztán még nézelődünk száradás közben, van itt csúszda, motorcsónakkal vontatott ejtőernyősök és az elmaradhatatlan, fövenyen henyélő családok. Henyéljenek csak, mi még el akarunk ma jutni Karakolba (nem annyira régi nevén Przsevalszk), ideje szedelődzködni. A buszpályaudvar felé egy igazi szockó nyaralógyáron vágunk át. Kiváló időutazás abba a korba, amikor a gyerekek szórakoztatására a panelkockák közötti parkban a vasbeton sárkány volt hivatott.

A buszvégen marsrutkák sorakoznak, azoknak a menetrendje pedig csak papíron létezik, kérdezni teljesen felesleges, nyilván mindjárt indul. Némi téblábolás után sikerül megalkudni egy autóssal, hamar megvan a létszám, irány Karakol. Az egyszerűség kedvéért ott is a buszpályaudvarra érkezünk, ami látványosságnak is elmegy. Hatalmas hodály tucatnyi álláshellyel a háta mögött. Tömegközlekedési csomópont létére egy szem busz, egy teremtett lélek sincs sehol! Ki-be sétálunk, gyönyörködünk a tarkabarka szocreál festményekben a falon. Magabiztosan megelőlegezték rajtuk a 21.századi vágyakat, ha érkezéskor ezekből próbál képbe kerülni a gyanútlan idegen, jobb, ha leszedálja magát, mielőtt kimerészkedik a valóságba. Bár jobb sietni a tudatmódosítóval, mert már a vécében kezdődik a kiképzés az érzékszerveknek. Az első humanoidok a parkolóban lebzselő taxisok és cimboráik. Sietnünk kell, mert lassan zár a CBT iroda, és még meg kell interjúvolnunk őket a túralehetőségekről. Nincs messze, olcsón megalkuszunk a sofőrrel, de a durván 37 másodperces úttal így is pénzénél van.

Az iroda itt is kellemes meglepetés, angolul kiválóan beszélő - és a környék hegyeivel láthatóan abszolút képben levő - srác pár keresztkérdés után mondja is a javaslatait. Lecuccolunk a hostelban, még van pár óránk felfedezni a várost. Hófödte hegycsúcsok adnak impozáns hátteret a már-már hangulatos lepukkantságnak. Beillik szegényebb színvonalú Balkánnak, persze a néhány 19.századi orosz stílusú épület és templom segít ismét irányba állítani a helymeghatározást. A piac mára már bezárt, de a kereskedelmi építészet kincseivel így is gazdagabbak leszünk: konténerekből készülnek - akár kétszintes - épületek faszerkezetes tetővel. Ennyi kultúra után jöhet a vacsora, házias konyhával invitál egy cégér. Kedves asszonyság a lányával viszi az apró helyet, bányászsör (tényleg ez a neve) gurul a fogások mellé. Amikor a mosdót keressük, elég kelletlenül, folyamatosan szabadkozva mutatja meg a kerti pottyantós budit. Pedig ebben a kategóriában teljesen vállalható, gyerekkoromban a nagyszülőknél már megvolt az élmény. Lassan ideje hazafelé venni az irányt, közvilágítás csak néhány főutcán akad, és a közbiztonság napnyugta után legalábbis hagy kívánnivalót maga után. De a hostelben sem unatkozunk, éppen visszaért egy nagyobb társaság a háromnapos túrájáról, egy belga srác szinte transzban meséli az élményeit. Melit gyorsan meggyőzi a performansz, bár ez komolyabb menetnek ígérkezik, mint az eredeti tervünk. De három napot úgyis terveztünk itt, sátrunk, lelkesedésünk adott, térképet veszünk.

Reggel beugrunk a CBT irodába térképért, instrukciókkal is ellátnak, hogy mire kell ügyelnünk. A piacon feltankolunk kajával, aztán egy marsrutkával kijutunk a város szélére. A Karakol folyó völgyében indulunk felfelé szemerkélő esőben; üdezöld rétek, fenyőerdők, a háttérben havas, 4000-es csúcsok. A giccsfaktort már kissé túltolják a nyáron a hegyekben tartott lovak, ahogy vágtatnak át a sekély tavacskán. A szintén vízben gázoló Lada Niva már határeset, de itt Kirgizisztánban mindenképpen autentikus. Pont sötétedéskor érünk fel a 2900 méteren lévő rétre, ahol sátrat lehet verni, rajtunk kívül még egy páros tölti itt az éjszakát. Kiderül, hogy Meli hálózsákja kissé alulméretezett ezekhez a viszonyokhoz, természetesen én fagyoskodom benne végig az éjszakát. Másnap komoly kaptatóval indul a nap, az Aka-köl tóhoz kapaszkodunk. Hogy megéri-e, az csak addig lehet kérdés, amíg fel nem érünk, fenomenális a havas hegyoldalakkal körülvett türkizkék tó. Innen már nincs messze a 3860 méteren lévő hágó, a hatás kedvéért a tetőn lecsap ránk egy gyors hóvihar is.

A másik oldalon méteres hó vár lefelé, én seggen, könyököt a hóba fúrva ereszkedem a durván meredek lejtőn, egyszer csak Meli sikoltozva siklik el mellettem, nem is állt meg a kavicsos részig (kicsit lenyúzott hüvelykujjal abszolválta az ijesztő mutatványt). Lejjebb érve ismét visszatérnek a zöld rétek, de némi nehezítéssel. Jelölt turistaút nyilván nincs, a térkép eléggé hozzávetőleges, de ez még nem lenne gond. Azonban a nyáron itt legeltetett állatok tucatnyi párhuzamos csapást jártak ki; ha nagyon lemegyünk a folyó mellé, mocsár vagy sziklák miatt mászhatunk vissza, túl magasról pedig egyszer újra le kell ereszkedni. Komoly szellemi kihívás ám itt barangolni! Annál is inkább, mert egy helyen elnéztem az átkelést a folyón, és sűrű bozótosba keveredtünk, ahol ráadásul a csorda is láthatóan rendszeresen garázdálkodik. Monszunszerű záporban verekedjük ki magunkat a dzsindzsából, jöhet az újabb feladvány: a folyó egy kiszélesedő szakaszán kéne kőről kőre ugrálva átkelni. Egy darabig próbáljuk megfejteni a kirakóst, már a száraz láb sem szempont többé, de sehogy nem akar összeállni. Megkérem a közelben tanyázó pásztort, aki kb. 28 lépésben át is navigál minket. Kérésre sem tudok neki cigit adni, de a jattból több dobozra is futja majd az olcsóbb fajtából. A végén már igyekeznünk kell, sötétedésre pont elérjük a pár házból álló Altyn Arasant. Nagy kincs a huzatos szoba, sok réteg takaróval ellátott ágyakban alhatunk. A harmadnapi ereszkedés az Arasan folyó völgyében már laza kirándulás, a főút menti faluból egy marsrutkával gyorsan visszajutunk Karakolba. Ezúttal időben érünk a piacra, ennek örömére iszom is egy tálkányi, vödörből mért kumiszt. A szokásos zöldség-gyümölcs és háztartási cuccok mellett akad itt "játékterem" is, ahol a férfiak sakkoznak, backgammont játszanak, és zsugáznak.

Másnap Bokobayevoba vonulunk tovább, nyilván itt is a CBT irodában kezdjük az ismerkedést a várossal. Szállást egy mappából választhatunk, bökünk egy szimpatikus családi kvártélyt. Lovas kirándulás lesz még a program, gyorsan oda is rendelik az irodába az egyik vezetőt. Másnap reggel jön értünk lóval, legyünk készen. Megoldjuk, de most még előttünk a délután. Egy taxis sráccal megalkuszunk, hogy vigyen el minket a közeli sós tóhoz strandolni. Ha már buli van, jön a haverja is, elférünk. A tópart elég kietlen, a parkoló mellett pár jurta, pingpongasztal és céllövölde jelenti az infrastruktúrát. De nem koktélt szürcsölni jöttünk, irány a víz, annál is inkább, mert egy órában állapodtunk meg sofőrünkkel. A sós víz működik, ragyogóan lehet lebegni benne. Kihűlésig, akkor már nem árt kifáradni, és megszáradni. Láthatóan népszerű hely, érdekes módon itt nem az Iszik-kölhöz járnak, pedig az is itt van egy köpésre.

Reggel pontosan érkezik vezetőnk a paripákkal - amatőrökre kalibrált, nyugis jószágok. Kibaktatunk a városból, elhaladunk egy viccesen eklektikus temető mellett: sírhelynek van itt jurtaváz, kisebb házikó lovas-sztyeppés festménnyel az oldalán és vörös csillaggal ékesített pergola. Dombokkal körülvett széles, száraz völgyben folytatjuk, a távolban hosszú, völgyhídnak tűnő építmény fut keresztbe. Megtudjuk, hogy a szovjet időkben öntözték a területet, az egész szántóföldként funkcionált. Aztán jött a szokásos történet, bedőlt a kolhoz, nem volt több pénz és elszántság a rendszer fenntartására, a pusztulat vette kezelésbe a környéket (a sztori nélkül igazából nem is olyan lehangoló a száraz pusztaság). De amint elérjük a végcélt, van alkalmunk nagyokat hüledezni: egyik oldalon az Iszik-köl végtelen kéksége, a másikon világosbarna dombokat váltanak zöld hegyek, végül havas csúcsok. Amíg a lovak nassolnak a gyér növényzetből, mi a szemünket legeltetjük a tájon.

Visszaérve a városba van még időnk a vidéki kirgiz hangulatot magunkba szívni. A főutcán sorakoznak a boltok, kávézók, a forgalom is kisvárosias. Egy mellékutcában egy útszélre parkolt szamárral barátkozunk, mindjárt két helyi is érkezik fényképezkedni a jóképű modellállattal. A sok kopottas épület között szinte vakít a láthatóan frissen felújított Lenin kolhoz klubháza. Stílusra (igazi) szocreálnak tűnik az oszlopaival, timpanonjával, lényeges adalék a vörös csillagos címer, valamint a sarló-kalapácsos zászlótartók. De nem is illendő ennél alább adni, ha Vlagyimir Iljics mellszobra mögé kell háttér. Vacsoránál elbeszélgetünk szállásadóinkkal a világ dolgairól, ők is nyárra felküldik az álltaikat a hegyekbe egy pásztorral, aztán télre jönnek vissza az istállóba. A gyerekek Biskekben tanulnak, ők meg itthon a turistákat fogadják.

Reggel kapunk fuvart a marsrutkához, indulunk vissza Biskekbe. Elvileg indulási idő van, de rajtunk kívül nincs más utas, így nem lesz járat sem. Ücsörgünk, egyszer csak történik valami. Az történik, hogy befut egy másik járgány, ami messzebbről indult, felszállunk arra, sínen (akarom mondani úton) vagyunk. A vicc az, hogy a busz velünk gyakorlatilag megtelt, úgyhogy a sorban az útszélen integető szerencsétleneket ott hagyjuk magukra. A másik járat meg ugyebár el sem indul, mert ott meg nincsenek elegen...

Biskekben A történeti múzeum az első program, erre kimondottan kíváncsi vagyok. Előrebocsátom, hogy a '80-as években épült, és a kiállítás is a mai napig az akkori viszonyokat tükrözi. Az elmúlt 30 év ideológiai fronton elég meghatározó változásokat hozott, így megnézhetjük, hogy akkoriban hogyan prezentálták a még korábbi múltat: dupla időutazás. Az első szekció az őstörténet, valamint a nomád életforma bemutatása. Aztán egy merész ugrással el is érkezünk a dicső szovjet érába (itt egyébként az tényleg a fejlődés időszaka volt). Lehengerlőek a festmények a mennyezeten: gaz fasiszták koncentrációs táborokkal, elszánt tüntetők Hirosima ellen tiltakoznak, másik tömeg Gagarint élteti, és nomád család az űrt pásztázó óriás parabolaantenna árnyékában terelgeti birkanyáját. A bejárattal szembeni főhelyen pedig - talán mondanom sem kell - Lenint éltetik.

Kiugrunk az Osh bazárba körülnézni, hömpölygünk a tömeggel, egyszer csak Meli bökdös, hogy elvitték a táskája pántájra tett napszemüvegét. De látta, ki volt, ott megy. Most mi legyen? Mi lenne, utánamegyünk, és szépen visszakérjük. Kopogok a nő vállán, mondom neki, hogy mi kéne. Valami méltatlankodásfélét várok, ehhez képest először kicsit értetlenkedik, aztán látja Melit is mellettem, és végül szemlesütve visszaadja, ami jár. Ügyetlen is, teljesen zavarba is jön, szinte már megsajnálja az ember. Kifelé aztán megint tesztelnek, két srác játssza a rendőrt, vagy valami felügyelőt. Megnézik az útlevelünket, meg a táskánkat. Kérdezgetnek ezt-azt először komolykodva, de egy idő után már annyira groteszk az egész, hogy ők is elröhögik. Az útikönyv is említ ilyen trükköt, de igazából nem értem, hogy ebből a szerencsétlenkedésből hogy kerülne hozzájuk a pénzünk.

Meli megfűzött, hogy menjünk el egyet lazulni a Zsirgal-fürdőbe. Jó program, bár pároknak mérsékelten ajánlható, ugyanis nem koedukált hely, elkülönítik a nőket és a férfiakat. A szigorú meztelenkedést látva már érthetővé is válnak a szabályok. Nem igazán tudom, mit kéne  kezdenem a mindenfelé heverő, tölgyfaágakból összerakott vastag legyezővel. Ez nyilván látszik is rajtam, de elmagyarázzák, hogy a szaunában csapkodja magát vele az ember, ha nem elég kínzó a hőség. A kínzás után lehet hűlni a merülő medencében, végül kint lehet mesélni egymásnak az élményeket. Ezzel zárjuk is a kirgiz részét az útnak, másnap repülünk Tádzsikisztánba. De arról majd a következő bejegyzésben fogok mesélni.