Szokás szerint ellazsáltam a soron következő utazásom megszervezését, így olyan úti célt kellett keresnem, ami elég gyorsan és egyszerűen összehozható, ezen kívül pedig még érdekel is. Kínáról napi szinten lehet hallani: hol az irdatlan tempójú fejlődés, hol a vidéki nyomor, esetleg a furcsa szokások, vagy a botrányos környezetszennyezés a téma. De nem készültem konkrét "kutatási területtel", szimplán kíváncsi voltam rá, hogy ityeg a fityeg manapság arrafelé. Három hét alatt tettem egy nagyobbacska kört, és tényleg nem fulladt unalomba a kirándulás.

A kínai beszámoló furcsa keretet kap, az eleje és a vége Dubajról fog szólni, ugyanis ott szálltam át, és mindkétszer volt időm kicsit dubajozni. Na jó, nem akkora odaadással mint derék honleányaink, csak amolyan kívülállóként körülnéztem egy kicsit. Késő este értem oda, másnap délelőtt indultam tovább, reggelig kellett elütni az időt. A reptérről éjszaka is jár busz a városba, be kell mondani a címet, és házhoz visz. Ezzel kicsit bajban vagyok, vigyenek valahova, ami ilyenkor is nyitva van. Elindulunk, a japánok leszállnak a szállodájuknál, aztán egy lengyel pár szállását keressük rendületlenül a külvárosban. Kerengünk erre-arra a 10 tonnás busszal, a sofőr szerint pár éve még csak az az egy épület volt a környéken, mostanra meg beépült az egész, azért végül megaláljuk. Egyébként Szíriából érkezett, és 27 éve él Dubaiban, kedélyesen elbeszélgetünk, gyakorlatilag már taxiként funkcionál a járat. Végül a Dubai Marinánál tesz ki, találok egy éjjel-nappalit, ahol magyar sajtot is árulnak, de én most víznek és egy térképnek nagyobb hasznát fogom venni.Kimegyek a strandra, és meglepő módon nemhogy nem vagyok egyedül, hanem kisgyerekes családok is a homokban heverésznek. Figyelembe véve, hogy a hajnali minimum hőmérséklet 33 fok, egyből érthetővé válik a furcsa gyakorlat. A sétány mellett hatalmas párnákon ejtőzöm, amíg meg nem jönnek a takarítók, hogy elkezdjék a készülődést a reggelre. Az építkezéseken is láthatóan az éjszakai mérsékelt hőségben megy a munka, pirkadatkor van vége a  műszaknak. Nagyon bizarr, ahogy a nyúzott sereg a mesterséges öböl partján nézegeti munkája gyümölcsét. Lassan ideje visszafelé indulnom, a gyalogosok láthatóan nem voltak szempont a közlekedés tervezésekor, néha autók rámpájára kell fanyalodnom, ha nem akarom a fél várost megkerülni. Már jár a metró a 2x7 sávos főúttal párhuzamosan, bemegyek egy kicsit az óvárosba, ami itt az 1950-es éveket jelenti. Ez már inkább olyan helynek tűnik, ahol emberek a mindennapi életüket élik, bár óvárosi hangulatot azért így sem áraszt. Mindenesetre jobbat tetszik, mint a steril tornyok.

A repülő este száll le Pekingben, pont sikerül elcsípni az utolsó metrót. Némi keresgélés után megtalálom a hostelt egy hutong kis utcájában. Nem káromkodtam, hutongnak a régi, sikátoros városrészeket hívják errefelé. Másnap indulhat a városnézés, mi is lenne a legstílusosabb közlekedési eszköz Kínában? Hát a Bentley helyi másolatát nehéz überelni, de olyanból itt is csak egyet láttam, marad a bérelt bringa. Minden szélesebb utcában van irányhelyes biciklisáv, akár fizikailag elválasztva, de nem gond, szembe is tekernek rajta, gyalogosok téblábolnak, autók ráparkolnak. Bár ma már bicikli helyett a legtöbben elektromos robogóval/bicóval járnak, kevés a bringa, viszont rengeteg az autó. A Tienanmen térnél több sáv szélességű hely a kerékpárosoké, de majdnem üres. Ettől még nem spórolják el a szervezést, a kereszteződésnél rendőr áll, és külön szakember kézzel huzigál egy kordont, amikor keresztben indul a forgalom. Megéheztem, kezdődjön a kiképzés a gyomornak. Beülök egy egyszerűbb étterembe, egy szót sem értek a menüből, de gondoltak a fogalmatlan külföldiekre, fénykép alapján választok. Fejlesztésnek tudnék ajánlani méretarányt az étlapra, ugyanis egy lavórnyi levest tesznek le elém, egy kisebb családnak elég lenne.A Tienanmen teret (vagy magyarul Mennyei béke tere) szokták a világ legnagyobbjaként emlegetni, bár én láttam más listát is. Mindegy is, ha kétségeik vannak, a kínaiak előbb-utóbb megépítik a tutira legnagyobbat. Ez is pont elég méretes, bár annyira nem látszik rajta, mert valami ott terpeszkedik a közepén. Egy dolog van olyan fontos, hogy az ország főterének közepére kell építeni: Mao Ce-tung mauzóleuma. A térre bejutni csak biztonsági vizsgálat után lehet, táskaszkenner, fémkapu állja a tömeg útját. De ilyen apróságok nem riasztják el a népet, tele a placc. Biztos ami biztos alapon rengeteg kamera lesi, mindenki rendesen viselkedik-e. Még Mao is feszülten figyel a Tiltott város főkapuja felett, semmi nem marad észrevétlen. A Tiltott város császári központként funkcionált évszázadokon át, hatalmas, palotákból álló komplexum Peking közepén. Itt tényleg komolyan veszik a turizmust, még magyar nyelvű tárlatvezető kütyü is bérelhető, aranyos kínai akcentussal meséli a tudnivalókat. Nem is jön rosszul a szórakoztatás, elég sokat kell caplatni, ha valaki körbe akarja járni az egészet. Közben több családi fotóalbumba is bekerülök, valamiért nagyon szeretnek európaival fényképezkedni a kínaiak. Kicsit délebbre vadonatúj vásárlóutca vár menő márkák boltjaival (bár nemrég kiderült,  hogy tökéletesen lemásolt Apple boltok is vannak, ahol az alkalmazottak is azt hiszik, igaziban dolgoznak). Egy utcával beljebb már egyszerű kifőzdék ontják az illatokat, nem is kell több, hogy tömve legyen az egész környék. A bicóval hazafelé menet már sötét van, és enyhén szólva sem megnyugtató a közlekedési morál: nem vigyáznak a bringásra, de igazából senki másra sem.

A kínai nagy fal egyénileg kissé macerás túra egy nap alatt, és nyilván minden sarkon szerveznek buszos utakat, csak fel kell iratkozni a hostelban. A nagy fal döntő része igazából romos kőrakás, néhány szakaszát újjáépítették, ezeket koptatják most a turisták. Van ez a legenda, hogy ez az egyetlen építmény, ami az űrből is látszik. Jól hangzik, bár kicsit kell csak gondolkodni rajta: keskenyebb, mint egy autópálya, és a nagy részén a természet az emberrel karöltve segít be az enyészetnek. Az idő remek, ez azt is jelenti, hogy durva hőségben kell a fal tetején az emelkedőkön felkaptatni. Elég furcsa, hogy minek emeltek meredek hegyek közé ilyen hatalmas építményt, épeszű ember itt nem küszködne támadással. Egy fel nem újított szakaszon is lehet kommandózni, érdekes hangulata van, csak néhány lelkes kolléga veszi a fáradságot, hogy a bokrok közé merészkedjen. És ha már szóba került egy legenda, előkerült egy másik közhely fordítottja is. Az idegenvezetőnk figyelmeztetett, hogy ebéd után mindenki tartsa szemmel a buszt, mert mi fehérek mind ugyanúgy nézünk ki, nem tud mindenkit megjegyezni. Ez persze pont annyira igaz, mint az, hogy a kínaiak egy kaptafára készülnek. Ők is változatosan néznek ki, csak a mi szemünk nem kap eleget az ingerből, hogy megtanulja.

A gyorsvonatok gyakran megtelnek, érdemes előre jegyet venni. A hostelban megrendelik nekem interneten, de már nincs idő házhoz szállítani, el kell mennem érte a pályaudvarra. Ez akkora épület, hogy pár pesti belvárosi háztömböt simán bele lehetne pakolni. Írtak nekem egy cetlit is kínaiul, amit odaadok a pénztárosnak, megkapom a jegyet, megy ez, mint a karikacsapás. Kell is az említett támogatás, mert bár a teremben mind a négy falon kijelzők sorakoznak teleírva mindenféle fontos tudnivalóval, minden kínaiul van. Izgalmas találgatni, melyik mit mutat, ahol számok is akadnak, ott van némi esélyem. A vonatok számozottak, azt sikerül kisilabizálni, jelzik azt is, hogy melyik járatra hány hely van még. Levezetem a szellemi erőfeszítést egy vacsorával, külön pultnál kérek egy korsó csapolt sört hozzá. A srác több pénzt kér, mint ami ki van írva, ezt némileg sérelmezem. Angoltudás híján kínaiul magyaráz valamit, pár perc kemény activity után rájövök, hogy betétdíjas a korsó. Így már oké, jóízűen kortyolom a vacsora mellé. A városi közlekedésben közben már metróra váltok a bérelt bringáról. A hálózat lenyűgöző, a második leghosszabb a világon (az elsőről is lesz még szó), 18 vonal működik. Utazások számában viszont első: 3,41 milliárdot produkáltak 2014-ben. A biztonságot sem nagyolják el, az állomásokra táskavizsgálat után lehet bejutni.

Reggel indul a vonat Pingyaoba, itt az IC kategória kicsit más világ, a leggyorsabbaknak 350 km/h a végsebessége, és tényleg 21. századi a kinézete is. A korábbi minimum 10 órás menetidőt 4 órára szorították le a 700 km-es távon. A gyorsvasúti hálózatot nyaktörő tempóban építik. Szó szerint is érthető, volt néhány baleset, azóta kicsit mérsékelték az iramot. Pingyaoban is még készülnek a lépcsők és a parkoló az állomásnál, de ilyen apróság nem lehet a száguldás akadálya. Az új vonal enyhe mellékhatása, hogy a várostól messze került az pályaudvar, bezsúfolódom egy helyijáratba, ami bevisz a központba. Pingyao eredeti, középkortól datált kínai város, pénzügyi központ, szerencsére megkímélte a kommunista városépítési láz. Érthető módon rengeteg turista látogatja, ennek megfelelően kissé bazári is lett a sok szuvenírbolttal, de ez elkerülhetetlen. A főutcákat leszámítva belső udvaros házak rejtegetik bájaikat, a mellékutcákban csak szürkésbarna téglafalak meredeznek. A városfalon kívül pörög a modern Kína, az egész környék egy nagy építkezés. A főutat aszfaltozzák, de ugyanúgy zajlik rajta az élet, mintha ott sem lennének a melósok, munkavédelem persze nuku. Pihegek egy kicsit egy padon, megakad a szemem egy csinos lányon, aztán abban a pillanatban, hogy elmélyednék az esztétikai élményben, hatalmas krákogás után köp egy isteneset. De ez csak a mi mimóza lelkünket sokkolja, itt ez a normális. Egyébként rendszeresen köpködnek, egy távolsági buszos pihenőnél minden utasnak leszálláskor az első dolga volt az összegyűlt anyagot a flaszterre küldeni. De mondok még jobbat, a makuláltan vonatokon is diszkréten kiengedik a padlóra. Nincs más választás, mint tudatosan beilleszteni a krákogás és a toccsanás hangját a normál környezeti zajok közé.

Újabb vonatozás után megérkezem Hszianba, 6,5 milliós város, hányan hallottak róla? Régen a Selyem-út keleti végpontja volt, szóval nem tegnap pattant elő a földből. Igazából az agyaghadsereg múzeum a lényeg a környéken, pedig a város sem rossz hely. A hostelban ismét kisegítenek, hogy milyen vonatok mennek majd tovább Lanzhouba. A múzeumhoz a busz pont a vasútállomástól indul, reggel elintézem egy füst alatt a vonatjegyet is, szerencsére akad angolul beszélő pénztáros. Az agyagkatonákhoz már ott parkol egy sereg busz, keresem a sor végét. Későn jöttem, egész komoly séta az utolsó embert megtalálni. Másfél óra toporgás a tűző napon, és már robogunk is. Megérkezünk, a többség leszáll, egyéb információ híján az íratlan szabályt alkalmazom: a helyiek után kell menni. Impozáns téren állok, a pénztárhoz vonulok, veszek egy jegyet. Furcsa, hogy az eligazító táblákon nem látom az agyagkatonákat, és nem beszél senki angolul. A sejtelem hamar be is igazolódik, szomorúan konstatálom, hogy itt bizony logisztikai malőr történt, korán szálltam le a buszról. Ha már itt vagyok, körbenézek - termálvizes császári fürdő palotákkal és tavacskákkal, valamint rengeteg kínai érdeklődővel.

Aztán ismét fel egy buszra, most már tényleg az agyaghadsereghez. A hely jelentőségéhez méltó módon hatalmas turistapénztárca-szivattyútelep üzemel a bejáratnál, sok tucat bolttal, étteremmel. A hadsereget Csin Si Huang-ti, Kína első császára verbuváltatta, hogy a túlvilágon se legyen magányos és védtelen. A három részes, kb. 8000-es sereg (minden katona egyedi, nincs két egyforma!) fölé három épületet húztak, a legnagyobb hangár méretű. A katonákat 1974-ben fedezték fel kútásás során, a feltárás ma is folyik, a nagy része még mindig föld alatt szunnyad. (De akkor honnan tudják, hogy mindegyik más?) A történelem mellett a kínai mentalitást is remekül lehet tanulmányozni: egyenként a kínaiak igazán kedvesek és udvariasak, de tömegben valódi test-test elleni harc folyik. Azt is szokni kell, hogy a turistás helyeken nem külföldiek vannak többségben, hanem kínaiak. Kicsit belegondolva az ország mérteibe, ez logikus is - ha csak a lakosság kisebb része utazgat, már az is százmilliós nagyságrendű tömeg. Hszianba visszaérve még van idő körülnézni egy kicsit. A 14.századi városfalon kívül toronyházakkal övezett soksávos utakon emeletes buszok járnak. A föld alatt két vadonatúj metróvonal kígyózik, kettő másikat építenek, a terv 2030-ra 17(!) vonal. Izgalmas belegondolni, hogy egy kínai utazás mennyire a pillanatról szól. Ilyennek sem korábban, sem ezután nem láthatja az ember, annyira eszeveszett tempóban változik minden (ez az útikönyvön is érezhető, a szokásosnál többször nem stimmelnek benne információk). A városfalon belüli régi kerületek azért valamivel tartósabbak, a muszlim negyed kimondottan hangulatos. Utcán játsszák a kínai sakkot, a kibicek emelt hangon osztják a játékosokat, hogy milyen tufa lépés volt már ez (legalábbis én így dekódoltam magamban a kínai karattyolást), de harag láthatóan nincs belőle. Egy parkban középkorú nők lejtenek kínai popzenére (menopauza táncnak is hívják kevéssé polkorrekt körökben), ehhez többször volt szerencsém más városokban is.

A következő célpont a hegyek között fekvő Xiahe, ahhoz Lanzhouban kell előbb átszállni. Szupervonat még nincs, marad a hagyományos. Az 8 óra, egész napot nem akarok elcseszni vele, alvós hely már nincs, marad az ücsörgés éjszakára. A vonaton telt ház van, kedves társaság jutott mellém. Egy egyetemista srác kicsit tud is angolul, elmeséli, hogy a konkurencia miatt elég nehéz normális munkát kapni friss diplomásként, idén 7 millióan végeznek az egyetemeken. Egyszerűen nem bírom megszokni ezeket a nagyságrendeket, amik itt repkednek mindenfelé. Aludni a várakozásomnak megfelelően nem sikerül, kómázok az ülésen. Hajnalban arra jár egy srác, odaül beszélgetni. Nepáli, 12 éve él Kínában, folyékonyan beszél, ír, olvas. A beszédet megtanulni szerinte nem vészes, az írás már kemény dió, ad is egy kis ízelítőt. Vannak alap írásjegyek, azokat egészítik ki, így kapnak más jelentést. A tő megtalálása segítheti a megértést, de sokszor annyira absztrakt a képzettársítás, hogy félre is vihet a fantáziálás. Papíron is megmutatott pár példát, ekkor még nem gondoltam volna, hogy hasznát fogom valaha venni, de egy wc-ben csak felirat volt, én pedig felismertem a férfi és nő írásjegyeket. Hahó, kínaiul olvastam! Egy idő után egyébként a beszéd sem folyik annyira egy masszává össze, kezdem tényleg elhinni, hogy kommunikációra is használható ez a fajta hangképzés.

Reggel ronggyá gyűrötten érkezem Lanzhouba. Egyből keresem a csatlakozást, a belvárosi buszpályaudvaron nagy nehezen elmagyarázzák, hogy nem onnan indul a xiahei járat. A keleti buszvégre kell mennem, a helyijáratos buszt nem tudják elmagyarázni, inkább taxizzak. A sofőrrel nem sikerül ez egyensúlyi árat megtalálnunk, marad a tömegközlekedés. Senki nem beszél angolul, téblábolok, hátha akad valahol térkép. Végül egy irodában felújítások miatti variálást ábrázoló térképen látok valami vonalakat ákombákomokkal dekorálva. Arra jutottam, hogy a négyes busz kell nekem. És valóban jó helyre vitt, be is szereztem a jegyet, de csak délután indul, addig van még pár órám. Sebaj, ez itt Kanszu tartomány kétmilliós központja, körülnézek. Nehezített a menet, teljes menetfelszereléssel buszozok vissza a belvárosba, ami elég lassú a reménytelen dugóban araszolva (ha még nem találtad volna ki, túrják a városközpontot, készül az első metróvonal). Lanovka viszont már üzemel a Sárga-folyó felett, ki is próbálom (egyébként tényleg sárga a színe a hordaléktól). Ez a kétmilliós város egészen más, mint Budapest, egymás hegyén-hátán toronyházak, ameddig a szem ellát, és közel sem álltak le az építkezésekkel. Van sétálóutca boltokkal, hatalmas a pörgés. Felüdülés a zsibongó káoszban egy kicsit betérni a Fehér Felhő taoista templomba.

A buszút Xiahéba akciófilmbe illik, a sofőr úgy rángatja a hatalmas járgányt, mintha versenyautó lenne. Kanyargós hegyi utakon előzget, az sem baj, ha szembe jönnek, majd lehúzódik a nyüzüge autós. Még az edzett helyiek is felszisszennek időnként. Aztán egy kanyarban motoros robog szembe a sávunkban, éppen itt jutott eszébe előzni. Fittipaldi lerántja a buszt a padkára, mindenki túléli, de defektet kaptunk. Nekilátnak szerelni, ám nem áll össze a mutatvány. Érkező buszok összeszedik a népet, szerencsére új kapitányunk kevésbé rongálja az utazóközönség idegrendszerét.

Tibet messze van, drága odajutni, külön engedély kell hozzá, időnként hirtelen lezárják az egész tartományt bizonytalan időre, de van pótlék: Xiahe a Labrang tibeti buddhista kolostorral. Ez már tényleg kisváros (nálunk átlagos megyeszékhely lehetne méret alapján), a kínai mellett mindent kiírnak tibeti nyelven is, az ételekben szintén vegyes a felhozatal. Fénykorában (az 1966-76-os kulturális forradalomig) 4000 szerzetes lakott a kolostorban, most 1800 körüli a létszám, gyakorlatilag egy külön kisváros. Vezetett túrával lehet a templomokba bemenni, sok virággal díszített, színes beltereket mutogatnak. Hogyan élnek meg az ilyen növények 3000 méteres magasságon? Sehogy, jakvajból készül a dekoráció, olyan meleg úgysincs, hogy elolvadjon, ellenben finoman szaglik. Híres orvosi képzés is zajlik itt, a szemléltető ábrák a falakra vannak festve, és fák formájában illusztrálja az emberi szervezet mindenféle részeit. A szerzetes vezetőnk több cinikus kiszólással illeti a nyugati orvoslást, amit nem annyira tudok mire vélni, de legyen boldog vele, ha neki szüksége van rá. A végén sietnünk kell, már mindenfelől gyülekeznek a szerzetesek délelőtti imára, megtelnek az utcák bordó leples emberekkel, tisztára mint a natgeón.

Sétálok egyet a kolostor fala mentén a zarándokokkal (3 km hosszú, nagy részén végig imamalmokkal), aztán a városban is körbenézek. A műszaki szaküzletben az ezer színnel villogó hifi mellett népszerűnek látszik a napelem, feszültségszabályozó, és természetesen a rizsfőző, a gyerekekre pedig műanyag szupervonatok kacsingatnak. A 10 jüanos áruházban papírdobozokban hányják oda a portékát, a legizgalmasabb vétel a játék láncfűrész, az idő majd eldönti, hogy favágó vagy pszichopata gyilkos lesz a csemetéből. A vacsora tibeti kaja: jakhús, nagy tányér cukros-jakvajas desszert, jaktej, nem fog unatkozni a gyomrom. Kérek mellé egy kis helyi töményet, csak az íze végett. Műanyag kannából tölti a srác, óvatosan kérdem, hogy miből készül a lötty, rutinosan valami számomra érthetetlen dolgot válaszol. De meg kell hagyni, nem is rossz.

A következő állomás Langmusi, kis falu a hegyek között, két buddhista kolostorral. A kolostorok hozzák az ilyen helyeken szokásos hangulatot, láthatóan népszerű hely. Építkeznek is mindenfelé az egész faluban gőzerővel. A sok fel-le mászkálástól a fülemen is veszem a levegőt, szinte kiábrándultam magamból, hogy ennyire tápos lettem. Valamivel később leesett, hogy 3300 méteren vagyunk, ez már elfogadható mentségnek tűnik. A dombtetőn azért az imazászlóerdő és a táj kárpótol a lihegésért. Végre tényleg természetes környezetben vagyok, be is fizetek egy kétnapos lovas túrára, két kínai, három svájci, egy német és én vagyunk a csapat. Első nap bemegyünk a hegyek közé egy hatalmas völgybe, ami tele van jakokkal és juhokkal. Páran felszaladunk egy dombtetőre (legalábbis az érzés olyan, még ha a mozgás nem is hasonlít teljesen, a magasság megteszi a hatását - kb. 3800 m), az állatok fekete és fehér pöttyök a zöld terepasztalon. A pásztorok sátrakban laknak a széleken - nagyobb fekete és fehér foltok (látni még pár hagyományos jakbőr sátrat, de már inkább a műanyag dívik). Bent egyik oldalon a szalmaágy, középen a kályha, egyik sarok a konyhafelszereléseké, a másik a tüzelőé, ami itt praktikusan jaktrágya. Összeszedik az állatok után, majd kiszárítják, a végtelen pusztaságon nincs más alkalmas anyag. Visszafelé egy szakaszon a főúton kell haladni, itt ez gyaloglást jelent, mivel nincsenek patkolva a lovak (nagyon csúszna télen a jégen), és az aszfaltot nem viseli jól a patájuk. A csapat nagy része innen másfelé vette az útját busszal-taxival, a lovak össze-vissza kódorognak az úton, kisebb dugót generálva. Viszont nem úgy tűnik, hogy ez bárkit különösebben izgatna.

Langmusi után Songpanban kell megállnom, hogy aztán folytathassam az utat Csengtuba. Első dolgom yüant szerezni, mivel a másnapra szóló buszjegy megvétele, és a szállás kifizetése után egy csomag kekszre való maradt nálam. Külföldi bankkártyát kevés ATM fogad el, és valutaváltásra is csak néhány banknak van engedélye, jellemzően nagyvárosokban. Langmusiban is már a helyi túraszervezőnél váltottam pénzt a hivatalosnál gyengébb, de még nem lehúzós árfolyamon. Itt is próbálgatom az ATM-eket, kiköpik a kártyámat. Kérdezősködöm, hogy hol lehet váltani: Csengtuban (Szecsuán fővárosa). Itt is marad a vészhelyzeti megoldás, meg kell találni azt a szállást/éttermet/kávézót, ahol a külföldiek leginkább pörögnek. Az útikönyv kisegít, a kérésen nem is lepődnek meg, a tulajjal gyorsan nyélbe ütjük a tranzakciót. Aztán városnézés közben összefutok egy ausztrál párral, akiket a bankban már láttam. Ők ott találtak valakit, aki tudni vélte, hogy a szomszéd település bankjában az automata állítólag elfogad külföldi kártyát. Volt olyan kedves, és el is vitte őket egy kolléga, végül a négy ATM közül egyből tényleg sikerült is pénzt varázsolni. Mehet mindenki vidáman soppingolni... A hegyek közé beszorított város történelmi központját - részben megmaradt - városfal veszi körbe, kb. 600 éves kapukon lehet bejutni, a völgyben cikázó Min folyón hasonló korú fedett hidak vezetnek át. A főutcán szépen felújított épületekben sorakoznak mindenféle boltok, köztük az egyetlen Spar, ami Kínában szembejött. Felkaptatok a domboldalra, a Ganyin Ge templomhoz, és ha már ott vagyok, a várost is megszemlélem madártávlatból.

Ha nem érzed lezártnak a sztorit, jó a szimatod. A folytatást itt találod.