Háromhetes kínai túrám első felében Pekingből indulva több megállóval eljutottam az ország belsejébe, Songpanban ért véget az előző bejegyzés - itt olvasható. Ebben a részben nagyrészt  kelet és észak felé tartok, hogy végül ismét  a fővárosban kössek ki. Songpanban kora reggel, félkómában buszra szálltam, irány Csengtu, Szecsuán tartomány központja. A nyugalmas vidék után ismét jön a nagyvárosi dzsumbuj, ahogy közeledünk, soksávosra bővül az autópálya, és a forgalom is dugóssá dagad. Egy cirka 7 milliós metropolisztól mondjuk balgaság is lenne mást várni.

A dugóra fittyet hányva tömegközlekedéssel bejutok a szállásról a központi Tianfu térre (talán mondanom sem kell itt is úgy nyílnak egymás után a metróvonalak, mint nálunk buszsávok). A placc északi oldalán Mao rendes diktátorhoz méltóan, kedvesen integet talapzatáról népének. Esetleg mutatja, hogy merre van előre, de ezt tőle már hiába kérdezzük. Mindenesetre a jelzett irányban a hálátlan utókor szupermodern irodatornyokkal és bevásárlóközpontokkal izgat, nem vagyok benne biztos, hogy a Nagy Kormányos pont a Louis Vuittont célozta meg annak idején a nagy ugrással. Nem kell messzire menni, hogy az ideológiától szabaduljunk, pár sarokra van a Néppark nagyon korrekt programválasztékkal. Lehet a tavon bérelt csónakokat terelgetve andalogni, több pályán tollasozni, a középső téren pezseg a kultúra. A félkör alakú árkád mentén mobil karaoke állomások sorakoznak hangosítással, monitorokkal, dalszövegekkel. Középen össznépi táncra lehet nevezni, egyértelműen egy idősebb pár a nap sztárja. Ez itt nem csak amolyan lötyögés, mint a dizsiben, spárgázás és derék alatti limbózás is előkerül a repertoárból. Kell a produkció, mert kemény a konkurencia: közvetlenül mellettük vörös szőnyegen amatőr divatbemutató zajlik, a gyerekek pedig krétával dekorálják a flasztert. A hokedliből kanyarított nézőtér nem is marad üresen. A hostelhez tartva belefutok az egyik sarkon egy CZ-2, vagyis Chang Zheng 2, azaz Nagy Menetelés 2 típusú rakéta makettjébe, nehogy elsikkadjon egy ilyen fontos kínai vívmány.

Másnap pandanézőbe megyek, ugyanis Csengtu mellett van a legnagyobb szaporítóközpont, ahol kisebb ligetekben produkálják magukat (ha olyan kedvük van). De ne szaladjunk ennyire előre, el is kell jutni oda. Az útikönyvben leírtak szerint csak elmetrózok egy kisebb buszvégállomásra, és onnan a 60-as járat elvisz. Keresem a járgányt, de nincs sehol, a buszsofőrök próbálnak valamit magyarázni kínaiul, aztán inkább a diszpécserhez küldenek, állítólag ő angolul is tud - kis jóindulattal megadjuk, és tényleg segítőkész. A 60-as busz helyett egy utcával odébb küld, ahonnan pár megállót kell utaznom, majd ott átszállni egy másikra. Igen ám, de ott nem találom a csatlakozó járatot. Egy srác kérdésemre kedvesen megkeresi az okostelefonján az itinert. Felettébb megnyugtató, hogy valaki végre nem csak fejből vet oda valamit, hanem tényleg ott van a térképen az okosság. Egy cetlire felírja, hogy melyik megállónál kell ismét átszállnom, végül melyik lesz a cél. Ha ez ilyen egyszerű lenne! A metróval ellentétben itt minden kizárólag kínaiul van kiírva, izgalmas kihívás a kézírásos cetli alapján beazonosítani a buszon a megfelelő sormintát. Egész jól haladok a feladattal, a végén mégis sikerül egy megállóval korábban leszállni, de ez már könnyen korrigálható nüansz.

Szóval van ez a cukiságőrület a pandák körül, hogy mindenképpen meg kell őket menteni. Ez önmagában természetesen nemes cél, bár szerintem lett volna még pár jelentkező a kihalás széléről végül az eltűnésbe lökött  fajok közül, ha megkérdezzük őket. És akkor itt ez a finnyás jószág (főleg bambuszt eszik, abból viszont akár 40 kilónyi zsenge hajtást naponta, nem is bírnak helyben eleget termeszteni), még a szex sem érdekli igazán, de egy pillanat alatt levesz minket a lábunkról a bamba tekintetével meg a kajla mozgásával. Kétségkívül kamerák elé teremtették, az egyik a tízóraihoz szépen odatelepszik az egymást taposó turisták hada elé, és egykedvűen majszolja egymás után az odakészített bambuszrudakat. A tömeget persze nem kell félteni, úgy tapadnak a fényképezőkkel a témára, mint légy a légypapírra. Én sem vagyok persze jobb, beszálltam a fárasztó társasjátékba. Kicsivel odébb a bocsok adják a műsort, a birkózásban legalább már van valami akció. Vörös pandák színesítik a kínálatot, bár a rivaldafényből nekik itt csak a lepattanó juthat.

Vissza a városközpontba könnyű menet a buszozás, elég egy metrómegállót találni útközben, onnan már kisujjgyakorlat. Kína újabban a legesleg minden hazája, például ki találná ki, hol lehet a világ legnagyobb épülete? Így már persze könnyű, nyilván Csengtuban. A legnagyobbat most célszerűen az összes szint teljes alapterületeként értelmezzük, így 1,7 millió négyzetméterről beszélünk, az épület 500x400x100 méteres, a keresztelőkor a szerény New Century Global Center elnevezés lett a befutó. Száz métereket kell gyalogolni, hogy ráférjen egy képre, viszont a döbbenetes arányok szemléltetésére alkalmas - a bejáratnál álló - buszokat így már mikroszkóppal kell kutatni. Bent tulajdonképpen hozza a bevásárlóközpontoktól elvárhatót, nyilván megfelelően grandiózus formában. Nem rossz a boltokon kívül az IMAX mozi, jégpálya, szálloda, színház, koncertterem, de érezték, hogy itt tényleg komolyat kell gurítani. Vajon mi lenne igazán ütős itt az szárazföld közepén, a hegyek lábánál? Hát a tengerpart! Be is rámoltak egy strandot középre, szemben óriási kivetítő, visszhangzik a dob meg a basszus, hogy mindenkinek meglegyen a napi betevő ingeradag.

Este még téblábolok a városban, eszem egy dinnyeszeletet, a Népparkban beszélgetek egy lánnyal, aztán a gyomrom kezdi elhagyni magát, irány a hostel. A fogmosás a zuhany alatt egy pillanat alatt sugárban hányássá fajul - az a rohadt dinnyeszelet! Amatőr hiba ilyet utcán enni, nem is lehet más a ludas. Legalább gyorsan kijött, a hajnali kelésben ez már nem fog zavarni. Azt megoldják a szobatársak. Korábban hallottam panaszt a kínai figyelmességre szálláson, most professzionális bemutatót kaptam belőle. Ketten lefeküdtünk, pár hazai lány még pakolászott, ami egy darabig elmegy, bár nem értem, miért kell hozzá a nagy lámpát égetni, amikor minden ágynál van olvasáshoz kisebb. Aztán miért marad nyitva az ajtó, amikor kimennek? És jön a non plus ultra, a műanyag zacskókkal zörgés. Órákon át! Kipakol, átpakol, bepakol. Aztán megint elölről. Valamikor éjfél után elszakadt a cérna, elmagyaráztam az egyiknek, hogy a mennyezeti lámpa leoltva, az ajtó pedig csukva legyen. Erre jön a másik kettő, felkapcsolja, matat, kimegy, ajtó kitárva. Mintha nem is értették volna a szitut, amikor kissé keresetlenül osztottam ki őket, hogy vége a bulinak, majd reggel buzerálják tovább a cuccaikat.

A hajnali kelés oka az volt, hogy ki kellett érnem a reptérre. Sanghaj már túl messze lenne vonattal, repülőjáratokból is elképesztő a kínálat, még érkezési repteret is lehet választani. Ilyen szempontból nem nehéz a döntés, egyelőre csak az egyikből jár maglev (mágneses vasút) a városközpontba. Pontosabban odáig egyikből sem. A vicc az, hogy ez is csak egy félúton lévő metróállomásig közlekedik, ami a reptérről induló hagyományos metró vonalán van, lehet azzal döcögni tovább a centrumba. Így spórol az ember mondjuk negyed órát, viszont át is kell szállnia. Mintha nem érdemben akarták volna megoldani a problémát, csak muszáj volt valahol építeni egy ilyet, és ennyi is elég drága volt belőle, még Kínának is. A másik vicc, hogy bár 430 km/h a végsebessége, elspórolták a dögök, és csak 300-zal kóricálunk. Hiába, valahogyan vissza kell hozni az építésbe öntött pénzhegyeket. Jó, hogy nem sietek sehova, milyen égő lenne elkésni, mert nem gyorsul a masina 300 fölé.

Sanghaj tengerparti város a Jangce torkolatánál. Ezt azért sem árt megemlíteni, mert ha az ember nem direkt ezeket keresi, egyikkel sem fog találkozni. A belvároson át hömpölygő víz a Huangpu-folyó, ami esztétikai (és logisztikai) szempontból szerencsés, mert a Jangce itt kb. olyan széles, mint a Balaton, így elég béna fényképeket lehetne csak lőni a túlpartól, ami lássuk be, a tömeges szelfik korában igencsak megviselné a város turisztikai vonzerejét. A Nanjing úton kezdem az ismerkedést, itt nyíltak az első áruházak Kínában a '20-as években. Ma neonfényektől elvakítva sodródom az embermasszával, a boltok láthatóan megélnek nélkülem is, kiérek a folyópartra. Ez a Bund, ahol a századelőn épültek bankok és kereskedőházak art deco és neoklasszicista stílusban, kicsit amerikai hangulata van a sorakozó épületeknek a sugárúttal. A folyó túlpartjáról szintén Amerika integet, de ott már a 21. század üveg-acél megafalloszai tülekednek. A neten megtalálható a klasszikus kép Sanghajról: Pudong 1990 vs. 2010, és tényleg simán Manhattan mellé tehető a mostanra már híressé vált sziluett.

Valószínűleg a tengerjáró hajókra tekintettel operálnak hidak helyett nagyobbrészt alagutakkal, gyalogosan is legegyszerűbb az ún. Bund Városnéző Alagúton átjutni Pudongba. Várost nézünk alagútban, mi? Hülyék ezek? Hát a helyzet az, hogy tényleg van mit nézni a föld alatt is. Párfős, önjáró, sínen futó kapszulákban utazunk, és közben az alagút falán tarkabarka fényjáték pörög, magával ragadó, pszichedelikus élmény. Sajnos a trip nem tart sokáig, ismét vár a szürke külvilág. A kijáratnál mindjárt ott a Sanghaj Történeti Múzeum, régi utcarészletekkel, épületbelsőkkel, a szerepeket élethű viaszbábuk játsszák. Aztán itt sorakoznak a kínai autógyártás remekei is; nem tegnap kezdték el azt sem, csak korábban nem hallottunk róla. Eddig főleg a pofátlanul másolt modellekkel kerültek a hírekbe, de az igazsághoz tartozik, hogy láthatóan már elég sok saját kútfőből tervezett típus fut az utakon.

A múzeumból kiérve megint fejbe kólint a jelen, megyek is felhőkarcolózni egy jót. A jövendő kínai csúcstartót, a 632 méteres Shanghai Tornyot még építik, a 492 méteres Shanghai World Financial Centerbe viszont már fel lehet menni. Ez a sörnyitós épület, eredetileg kör alakú lyukat terveztek a tetejére, de az mire emlékezteti a kínaiakat? Az elnyomó, imperialista japánok zászlójára, tehát gyorsan át is szabták, a sört itt is szeretik nyitogatni, hiba elhárítva. Abból viszont jutott nekem. Elvileg 120 jüan a jegy a 94. emeleti kilátóba, de olyat nem hajlandóak adni, csak egyben a 94/97/100. emeletre 180-ért. Máshol ezt lenyelné az ember, de nem itt, ahol a szomszédban feszít a 421 méteres Jinmao Torony, 88. emelet, 120 jüan, egyik lábam itt, a másik ott. Ilyen panoráma nem sok van a világon, ameddig a szem ellát toronyházak, de legalábbis tömbök sorakoznak mindenfelé, szorosan egymáshoz szorítva. Mondjuk túl messzire hiába lesek a szemüvegemmel, mert a látótávolság meglehetősen korlátozott. Hogy ebből mennyi írható a szmog, és mennyi a pára számlájára, azt tippelgesse mindenki kedvére, talán jobb nem is szembesülni a számokkal.

A metróhálózat mondhatni impozáns, a leghosszabb a világon (548 km, viszonyításként a budapesti 38,6 km), megállók számában második, utasszámban szintén. Feltűnő, hogy a peronok milyen hosszúak, a pesti 80-120 méter helyett itt 150-190 méteres, szinte eltűnik a túlsó vége a távolban. Az utasok nagy része a telefonján lóg, de azóta itthon is jobban figyelem, és ebben a versenyszámban mi sem maradunk le.

A Várostervezési Múzeum fénypontja egy teljes termet betöltő hatalmas makett a városról. Elég zsibbasztó a valóság is, de a fatéglákkal teleszórt terepasztal még letaglózóbb. Legalább rájön az ember, hogyan is fér el az a 24 millió lakos ekkora helyen. Egy közeli utcában húzódik meg egy szerényebb épület, ahol a Kínai Kommunista Párt első kongresszusát tartották 1921-ben. Nem is árt kicsit magunkba szívni az eszmét, mert máshol szinte egyáltalán nem találkozik vele az ember. Egy sarokkal odébb például McLaren sportkocsit hirdető óriásplakát próbálja kikezdeni a burzsuj proletár ideológiai elkötelezettségét, a jelek szerint elsöprő sikerrel.

Sanghajból visszatérek a kiindulópontra, a Pekingbe szóló vonatjegyet előző nap beszereztem. Ez nagy szerencsének bizonyult, mert csúnyán elkalkuláltam az időt, így teljes menetfelszerelésben kellett végigsprintelnem a pályaudvar végtelen folyosóján, a reptérihez hasonló beszálló kaput már le is zárták. Elég kétségbeesetten nézhettem ki, mert további kellemes rohanást kívánva és ajánlva gyorsan átengedtek. Valóban egyből indultunk is, mintha csak rám vártak volna. A vonaton azért van időm kipihenni a fáradalmakat, 5 óra az út Pekingig, suhan a táj, 300 felett hasítunk néma csöndben, közel 1500 km távot megtéve. Az árat is a klasszis színvonalhoz igazítják, bár 25000 Ft körüli összeget bárhol a világon elkérnének ezért a szolgáltatásért.

Pekingben még van egy napom, pár dolog belefér az időmbe. Délelőtt visszatérek a Tienanmen térre, de most fontos küldetéssel: meg kell látogatni Mao Ce-tungot. Szép nagy mauzóleumot kapott annak ellenére, hogy hamvasztatni szerette volna magát. Mindenesetre az érdeklődést ezzel sikeresen tartják fenn, elég árulkodó a kígyózó sor a bejárat előtt. Virágot is lehet neki araszolás közben venni, a legtöbben élnek a lehetőséggel. Az első teremben mindenki szépen elhelyezi az ajándékot a szobor lábához, a teremőrök behordják az emelvény mögé, gyanítom, nem sokkal később ismét kint kelletik magukat az érkezőknek - dicséretes újrahasználat. A ravatal körül itt sem lehet bámészkodni, még valaki elkezdené méregetni, hogy igaz-e a pletyka, miszerint viaszbábu fekszik előttünk (míg a valódi halott állítólag valahol alatta). Elég hamar az ajándékboltban találom magam, aztán nem meglepő módon a kijáratnál ugyanazokat a Mao képmásos csetreszeket töredék áron kínálgatják, bár arcátlan módon díszdoboz csomagolás helyett műanyagszatyorban, ömlesztve tartják az árut.

Elmetrózom a Mennyei béke templomhoz, a hatalmas parkot nagy sétának ígérkezik körbejárni, egy boltban beszerzem az útravalót. Nézelődés közben megakad a szemem a pajcsiunak nevezett helyi alkoholos italon. Láttam már máshol is ezt a jellemzően cirokból vagy rizsből készült párlatot, de most elég ütős kiszereléssel sokkolt: kettő, illetve öt literes műanyag kanna, 53% és 62% alkoholtartalom. Atyaég, ezzel egy egész családot el lehet tenni láb alól! 3-400 Ft-os literenkénti áron pedig főleg közveszélyes anyag. Ja, mielőtt levakarhatatlanul rám ragadna az alkesz stigma, az említett útravaló nem pajcsiu lett, bármilyen ellenállhatatlan az ajánlat. Viszont a hőségben izzadva nagyon jó szolgálatot tesz a mindenhol olcsón kapható, nem agyonmarketingelt izotóniás ital.

A Mennyei béke temploma igazából egy 15. századi taoista épületegyüttes, ide jártak a császárok imádkozni, például jó termésért. Ennek szenteltek is egy külön imacsarnokot, amit szögek nélkül, kizárólag fából ácsoltak össze. Vallási rendeltetése ellenére ma már inkább kikapcsolódni járnak ide a kínaiak is, erre kiválóan alkalmas hely a zsibongó metropolisz közepén.

A park másik oldalán jutok ki, és nincs hangulatom visszagyalogolni a metróhoz. A buszmegállóban ugye semmit nem tudok még elolvasni sem, nemhogy értelmezni; angolul nem nagyon beszélnek, a kínai kiejtésemet meg inkább hagyjuk. Egyébként érdekes élmény ismét analfabéta óvodásnak lenni a sok felirat között, latin betű nem sok akad, így nem is terheli az ember agyát a mindenféle szöveg. Szóval találomra felszállok egy buszra, és meresztem a szemem, hogy jó irányba tartunk-e. Igazából csak egyenesen kell mennie, az nekem elég, nem is hibázza el. Lődörgök még egy kicsit sötétedés előtt, betévedek egy hutongba, ami a hagyományos sikátoros negyedeket jelenti Pekingben. Ez a leghangulatosabb hely, amihez a városban szerencsém volt, kis boltok és kifőzdék, a lakók szomszédolnak, kutyát sétáltatnak, egész családok kiülnek az utcára vacsorázni. Én viszont betérek egy étterembe az utolsó vacsorára, odaül még egy srác is, mivel minden asztal foglalt. Pár perc angol diskurzus után kiderül, hogy ő is magyar, Japánból hazafelé tartva állt meg Pekingben. Kacsanyelvet rendelek, olyat még úgysem ettem. Nem is fogok többet, meglepő módon csontos, szinte nincs is rajta hús. De legalább ezt is megtudtam.

Az evés egyébként izgalmas dolog Kínában, sok helyen nincs angol nyelvű étlap, viszont általában fényképes illusztráció segít. Bár nem sokat, mert az ízek nagyon mások, a csípőssel rendszerint nem spórolnak. Nagy trauma nem ért, bár folyamatosan pengeélen táncolt a gyomrom, azért szerencsére nem hagyta el magát (leszámítva a dinnyés hányást, de az baleset volt az én hibámból). Néha egy kis kekszkúrával pihentettem, ha már éreztem a veszélyt. Az ízek egyáltalán nem rosszak, inkább érdekesek, csak több idő kéne hozzászokni. A tibeti konyha kevésbé volt fűszeres és csípős, viszont zsírosabbnak tűnt. Mindenesetre valamivel közelebb áll a mi ízvilágunkhoz.

A kínai menet eddig tartott, hajnali kelés után repülőre ültem, és még mindig délelőtt volt, amikor leszálltam Dubajban. Most egy teljes napom volt, így egy kicsit jobban körülnézhettem a városban. Azért csínján kell bánni a jövés-menéssel, a 42 fok nem tréfadolog. Az internetet feltúrva is csak egyetlen olcsó szállásra bukkantam a belvárosban, hostelként hirdette magát. Furcsálltam, miért ragaszkodik hozzá a srác (aki egyébként fehérorosz volt), hogy kijön értem a metróállomáshoz, de amíg úton voltunk, megértettem az okát: össze-vissza kanyarogtunk szűk utcákon, utcaneveket nem nagyon írnak ki, esélytelen lett volna magamtól megtalálni. A hostel a gyakorlatban egy nem túl tiszta garzonlakást jelent öt emeletes ággyal, de egy éjszakára megteszi, és a több földrészről érkezett szobatársak is szimpatikusak.

Szerencsére az Al Fahidi erődben működő városi múzeum csak pár perc séta a tűző napon. Nagyon érdekes a kiállítás, az olajkorszak előtti életet mutatja be, amikor elsősorban gyöngyhalászat és kereskedelem volt a fő megélhetési forrás a maihoz képest porfészek jellegű településen. Aztán visszazökkenek a jelenbe, irány a világ legmagasabb épülete, a Burdzs Kalifa. Már hetekkel előre megvettem a konkrét időpontra szóló jegyem, így a röhejesen túlárazottról szimplán drágává szelídül az összeg (kb. háromszoros a kettő között a különbség), és nem küldenek el telt ház miatt. A hangulat már a metrótól sétálva alakul, kb. 1 kilométer a táv, amit végig légkondicionált folyosón tesz meg az ember (itt még a buszmegállók is hűtött kalitkák). Az utcára ki sem téve a lábam érek a Dubai Mall bevásárlóközpontba, majd némi keresgélés után végre száguldhatok felfelé a lifttel. Bár a teljes magassága 828 m, a kilátóterasz 452 méteren van, nyilván innen sem zavarja semmi a kilátást. Illetve mégis, a sivatag felől közeledő homokvihar könyörtelenül nyeli el a várost, aztán lecsap ránk is. A fenomenális kilátásnak annyi, és hirtelen a zárt folyosó a metróállomástól is komolyabb értelmet kap (ha a hőség nem lenne elég).

A Dubai Mallban persze zavartalanul zajlik az élet, ilyen rongyrázást egy helyre koncentrálva még szerintem nem láttam sehol. A luxusbutikokkal körülvett kávézóknál zongorista és hegedűs koncertezik, aztán látok hatalmas zuhatagot műugró szobrokkal, jégpályát, dinoszaurusz csontvázat, végül háztömbnyi méretű akváriumot, amiben a cápák között búvárok sikálják a sziklákat. Az óváros és a folyópart a sétahajókkal azért sokkal emberibb hangulatú, este kirajzik mindenki, hogy a mérsékelt kánikulát élvezze, tele vannak az utcák. Összességében örülök, hogy volt alkalmam egy kicsit Dubajról is benyomást szerezni, de ennyi is elég volt, hogy rájöjjek, ez nem nekem való hely. Sem a pöffeszkedő, öncélú gazdagság, sem a láthatóan kiszipolyozott vendégmunkások seregei nem marasztalnak, és egyébként is indul a repülő haza.