Tavasz volt, messze még a nyári nyaralás, de régebbi túlórákból jut szabadság egy kiruccanásra. Tizenkét napra szól a terv, az még kicsit vékony óceánon túlra repülni, de már beindítja a fantáziát. Fontos szempont a repülőjegy költsége, némi sakkozással Marokkó fapadossal egész baráti áron összehozható, és hazafelé még lehet pár napot levezetni Olaszországban - ha már úgyis át kell szállni. Ezúttal útitársam is akadt Sezo barátom személyében, a társaságán túl praktikus előnye a felállásnak, hogy folyékonyan beszél franciául (a gyarmati múltnak akadhat ilyen számunkra kedvező mellékhatása). Egyébként pedig kicsit tartottam tőle, hogy a mentalitás nem mindenben lesz ínyemre, sokkal nehezebb lenne ezt egyedül kezelni.

A térképre pillantva London Stansted kisebb kerülő, mégis ezt dobta az algoritmus átszállási pontnak. A két gép közötti pár órában nem a whiskyt és csokit szerettük volna számolgatni a reptéri boltokban, biztos akad valami emberlakta hely a közelben. A vasútállomáson meginterjúvoltuk a pénztárost, hol érdemes némi időt elütni, Bishop's Stortford lett a befutó, két megálló vonattal. Első lépés az állomáson a fotó a várostérképről, máris tudományosan tudjuk az utcákat róni. Például a kastélypark elég hangzatos, bár kastélyt nem találunk hozzá. Sebaj, tanulmányozhatjuk a méltán legendás angol időjárást, pár percenként mintha eleredne az eső, de aztán meggondolja magát. Egy darabig lelkesen követjük az eseményeket öltözéssel-vetkőzéssel, aztán megunják odafent a játékot, kisüt a nap. A belváros klasszikus angol stílussal örvendeztet meg, találunk egy sok száz évesnek kinéző, hangulatos kocsmát, de délelőtt még nem érett meg az idő az ilyesmire, zárva van. Ellenben a szemközti templom már kinyitott, megnézzük azt. Éppen valami rendezvényre készülnek, azért kapunk pár percet nézelődni. Szóba elegyedünk kedves nyugdíjasokkal, akik végül olyan kedvesen küldenek ki, hogy szinte megköszönjük. Végül egy kávézóban állapodunk meg, a kirakatba kiülve bámuljuk az utca népét.

Marokkó fővárosában, Rabatban szállunk le, ami nem is a legnagyobb az országban, és nem is a turizmus fellegvára, viszont ide volt a legolcsóbb a jegy. Egyébként itt is van mit nézni, és kevésbé frekventált helyeken általában jobban megfigyelhető a hétköznapi élet. Nem klasszikus darab, de kisebb látványosságnak mindjárt itt a reptér. Vadonatúj épület, de sikerült nem szimplán üvegtáblákat felpakolni a homlokzatra, hanem ránéz az ember, és egyből képbe kerül, hogy arab országba érkezett. A lila hangulatvilágítással kimondottan pazar látvány. A szálloda a medina (óváros) bejáratától kőhajításnyira van, gyorsan bele is csöppenünk a forgatagba. Annál is inkább, mert a hotel bejárata megbújik egy árkád alatt, tettünk egy-két kört a környéken, mire némi segítséggel lokalizáltuk. Fedél már lesz a fejünk felett, a siker örömére a piactéren betoltam egy cserépnyi főtt csigát vacsorára.

Délelőtt a piacon kezdjük a napot, a szálloda tetejéről már úgyis bemértük, ideje belülről is megnézni. A hentesnél úgy lógatják ki a pult előtt a nyúzott jószágot, mint valami ruhadarabot, így tényleg jól lehet mustrálni az árut. A lecsepegő húslétől sem jönnek zavarba, a fűrészpor gyorsan megoldja a helyzetet. A csarnok melletti placcon számunkra elég szokatlan látvány fogad, napernyők árnyékában írógépes emberek várják a kuncsaftokat. Óvodásként menő lenne így íratni Jézuskának a kívánságlistát, itt valószínűleg inkább valamelyik teszetosza hivatalnak készülnek a rimánkodó irományok.

Bár nem készültünk fürdős kellékekkel, kinézünk a városi strandra, úgyis útba esik a kasbah felé. Ha már ott vagyunk, azért feltűrt gatyaszárral csak megosztjuk az Atlanti-óceán lakóival lábunk bukéját. A mólón horgászókon kívül fürdenek is a homokos részen, de az iszlám előírásoknak megfelelően bebugyolálva pancsoló lányok ingerszegényebb látványt nyújtanak az európai átlagnál, felsétálunk a kasbahba. Ez Rabat legrégebbi városrésze, fehérre meszelt falú házakkal, szűken kanyargó utcákkal. Mielőtt még nagyon elkapna az idilli hangulat, mellénk szegődik egy önjelölt idegenvezető. Gyorsan tisztába tesszük, hogy nem tartunk igényt a szolgálataira, és főleg ne reméljen tőlünk pénzt. Ennyivel nyilván nem lehet kizökkenteni, lelkesen fújja a mondókáját. Persze az ő türelme sem végtelen, egy  idő után csak elhangzik a "baksis, please" (szituációtól függően jutalom, kenőpénz, adomány), most mi bizonyítunk kitartásból, vonogatjuk a vállunkat rendületlenül. Végül morogva odébbáll. Nem lehet kiengedni, Sezo kezét hirtelen elkapja két hennát festegető lány. Mielőtt érdemben tudna tiltakozni, már pingáltak is rá valami mintát. Valóban nem fest rosszul, de mi azért nem ebben a sorrendben szoktunk szolgáltatásokra alkudni. Vajon sikerült meggyőzni őket? Ez nem az a hely, valamikor az efféle mozgást rugalmas elszakadásként írták volna le, mi hívjuk nyugodtan menekülésnek. Egy szövő manufaktúrába még sikeresen becsábítottak, odaültünk pár percre az asszonyok mellé, hogy aztán némi baksis kiosztása után új program után nézzünk.

A város talán leghíresebb épülete a Hasszán torony, amely a 12. században minaretnek épült, a leendő második legnagyobb mecset mellé. Neki is álltak, de miután meghalt a szultán, a brigád lelkesedése alább hagyott, a tervezett kb. 80 méter helyett 44 méter után győzött a tériszony, nem épült tovább. A mecsetet pedig a Lisszabont is romba döntő 1755-ös földrengés intézte el, az oszlopok maradványai meredeznek hírmondóként. Szemben áll V. Mohammed király mauzóleuma, amit bár 1971-ben fejeztek be, klasszikus marokkói stílusa miatt egy saccolást csúnyán elbuktam volna a korát illetően. Kicsit bátrabb leszek a közeli taxidrosztot méregetve. Mintha előírás lenne a fekvőlámpás Merci, amik ránézésre a nyugat után megjárták a mi környékünket, aztán amikor az albán zöldségesek is modernebbet újítottak, várt még rájuk a rabati személyfuvarozás. Az élményt kihagyjuk, gyalog jutunk el a Chellah-hoz, ami egy elhagyott római városra épített nekropolisz mecsettel, medreszével (iszlám iskola). Pontosabban ezek romjaival, de ettől lesz igazán izgalmas és vadregényes. Na meg a seregnyi gólyától, amik tényleg minden elképzelhető helyre fészket raknak. Este még összejövünk pár helyi sráccal, akikkel napközben találkoztunk a városban. Kis dilemmázás után megbeszéltük telefonon a találkozót a belvárosban, és egész sokáig diskuráltunk az élet dolgairól, amibe az internetes pornóoldalak még egy muszlim országban is beletartoznak.

Másnap reggel vonatra szállunk, és célba vesszük Casablancát. Bár nem mondhatni, hogy az ország minden szegletét átszövi a vasúthálózat, ami van, az viszont színvonalas. A rabati pályaudvar kimondottan kulturált, a vonat modern, és még rendesen halad is. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyire el vagyunk "kényeztetve" itthon, amikor a MÁV kezelésbe vesz minket. Érkezéskor is látszik az igyekezet, a kikötői pályaudvart Casablancában éppen felújítják. Mi pedig igyekszünk szállást találni, és próbálkozunk is párat, mire mindketten vállalhatónak érezzük a kompromisszumot. A nyertes sarokszoba körben ablakokkal a központi piac mellett olyan, mintha folyamatosan az utca forgatagát élvezhetné az ember. Nyilván az ezzel járó zajt is megkapjuk, minden nem lehet tökéletes ennyi pénzért.

Ha már úgyis ott van a szomszédban, körbenézünk a piacon, bár délutánra már eléggé takarékon pörög az üzlet. Pár nyers osztrigát sikerül kóstolónak leakasztani az egyik árusnál, hogy aztán az egyik vendéglős kedves invitálásának engedve kisebb lakomát csapjunk, így remélhetőleg a nyers tengeri herkentyű sem okoz emésztési kalamajkát. A kajakóma ellenszereként belvárosi ténfergést ütemezünk be, a tágas tereken és sugárutakon az 1930-as évekből származó, francia hatást is mutató épületek dominálnak. És a galambok, a kisgyerekek legnagyobb örömére. Egy padon ücsörögve kapunk gyors hittérítő szeánszot is, azt már megtanultam, hogy ha erről kérdeznek ilyen helyeken, a "nem vagyok vallásos" választól eléggé meg tud fagyni a levegő. Szóval katolikusok vagyunk, erre megkapjuk, hogy a szentháromság rossz, egyetlen isten (Allah) jó. Köszönjük, nem vitatkozunk. A  közeli medina szűk sikátorai teljesen más világ, onnan kiérve a Casablanca Marina pedig már egy másik univerzum. Lesz egyszer, ha elkészül, a kerítésre kihúzott molinókról mindenesetre szupermodern yachtkikötők, kávézók és lakóházak között mosolyognak az átlagosnál sokkal jobban eleresztett családok. És bár nem a projekt része, ha mecsetbe vágynának, akkor sem kell lejjebb adni, az óceánparton a szomszéd telken feszít a II. Hasszán mecset, de ez a holnapi program lesz.

A II. Hasszán mecset az egyike annak a két mecsetnek Marokkóban, ami nem muszlimoknak is látogatható, a délelőtti vezetett túrára be is futunk. 1993-ban készült el a nagy mű, az építésre jó ürügyet szolgáltatott, hogy az ország legnagyobb városának égető szüksége volt egy ikonikus épületre. Nem is aprózták el, a világon a legmagasabb, 210 méteres minaret tetejéről lézer világít Mekka felé, a pazarul dekorált grandiózus belsőben pedig 25 ezer hívő imádkozhat Allahhoz. Az óváros szakadt épületei között tartott bolhapiacon lézengve, és egy kávézó előtt ücsörögve visszazökkentjük magunkat a hétköznapi keretek közé, aztán vonattal Marrakesh felé vesszük az irányt.

Ha valahol teljesen szükségtelennek tűnik előre szállást foglalni, akkor az Marrakesh. Az óváros kis utcáiban egymást érik a szállodák, ha tele is van néhány, csak a szomszéd kapuig kell menni, hogy ismét próbálkozhassunk. Nem is tart sokáig a központi Dzsema el Fna tértől egy utcányira egy szobát stoppolni, ahonnan a panorámás tetőre is egyszerűen ki lehet jutni. A felső szint hátránya, hogy Marrakeshben már májusban is 40 fok van (az óceánparton 25 környékén mozgott, de most a szárazföld belsejében vagyunk), és ez a szobában is hiánytalanul "élvezhető". Este kimegyünk a főtérre, közvilágítás nincs, a rengeteg kivilágított kajálda, árus, a széleken a kávézók fénye mellett hömpölyög a tömeg, helyiek és turisták vegyesen. Itt már egyértelműen a külföldiek zsetonjaira megy a játék, percenként találnak meg életünk ajánlatával. Tulajdonképpen jobb is a félhomályban bujkálni, nappal folyamatosan elhárító üzemmódban működünk. De ezzel együtt is magával ragadó az esti hangulat, nagy csoportokban zenélnek és énekelnek, száll a kifőzdék füstje, valami ilyesmi lehetett már a középkorban is. A tradicionális építészet gyöngyszemeiért sem kell sokkal messzebb menni: a Bahia Palota, a Ali ben Youssef medresze és a Marrakesh múzeum elérhető némi bolyongás árán a sikátorokban. A részletgazdag faragások, mozaikok, festett díszítések totál laikusként is egészen elképesztőek, és nem is válik giccsessé vagy nyomasztóvá. 

Marrakesh elég zsibbasztó hely, és a kánikulában amúgy is lassan elfüstölünk (legalábbis én biztosan, Sezo azért jobban viseli), úgyhogy reggel buszra pattanva kiruccanunk ismét a tengerhez. Essaouirába nem érkezünk nagy tervekkel, pont jó méretű egy napnyi lődörgéshez. Szerencsére itt nem nyaggatják lépten-nyomon az embert, pedig akad itt is turista elég. A medinában egy főutca vezet végig két oldalán sikátorokkal, ütött-kopott fehér házak sorakoznak egymás után. Végre akad egy olyan cukornádból levet préselő árus, ahol nem ugyanazt a poharat adják kézről kézre a kuncsaftok, itt az alkalom! Nem rossz, bár a cukor édességén kívül nem sikerül más ízt azonosítani. Az óvárosból kiérve a kikötőben találjuk magunkat, mondjuk az időzítéssel kissé amatőrök voltunk: ilyenkorra a halászok közül csak a leglustábbak pucolják a zsákmány utolsó darabjait, a sirályok a maradékokat takarítják. A strandról szerencsére nem lehet elkésni, kifekszünk az óceánpartra. A szél azért kissé kibabrált velem, olyan ügyesen fújja a homokot a szemembe, hogy a visszafelé tartó buszút egy részét is pánikszerű pislogással töltöm.

Maradt még egy napunk Marrakeshben, a Szadida sírokra esett a választás, ilyesmiket sosem nagyoltak el az uralkodók, ezúttal sem kell csalatkoznunk. A 15. század végén Ahmed el-Manszúr szultán építtette, és a jelek szerint a család neki is mindennél fontosabb volt, nem sajnált carrarari márványt hozatni, majd hihetetlen aprólékossággal kifaragtatni. Azért az őrökre is volt gondja, magas kürtők kéményhatást generálnak a strázsafülkében, tényleg kellemesen jár a levegő bennük. Bár az őrök már hiányoznak belőlük - ha ezt a szultán megtudná, kő kövön nem maradna. Vagy márvány márványon, ha már ilyen nagyban játszunk. A belváros felé tartva egy barátságos fickó csatlakozik hozzánk, majd ő mutatja az utat a szűk utcákon kanyarogva. Nem lepődtünk meg, amikor kiderült, hogy pont útba esett boltja. Ha már így hozta a "véletlen", leülünk egy teára, az egyik tényleg kimondottan finom, sikerül is eladnia nekünk egy adagot. Az ilyesmin fel szoktam húzni magam, de emberünk tulajdonképpen nem is idegesítően rámenős, és a szegénynegyed közepén szerénységével együtt is takaros boltja szintén szimpatikus lett.

A gyerekek viszont tényleg elég fárasztóan lógtak rajtunk, és minden utcára jutott belőlük egy csapatra való. Persze mindegyikük magától kitalálta, hogy hova akarunk menni, hogyan jutunk oda, és mennyibe is fog nekünk a tanácsadás kerülni. Meglehetősen kétségbeesett képet vághatunk, amikor betérünk egy zsinagógába, mert egyből azzal fogadnak, hogy ott békén hagynak, nyugodtan nézzünk körül. Szusszanunk hát egyet, de nem sokáig tart az idill, kisvártatva a főtértől nem messze egy berber kézműves boltban ültetnek le minket, érkezik természetesen a friss tea is. Valóban szép áruik vannak, de keményen elhatároztuk, hogy mára már nincs több nyeremény a tombolán. Ha ezt túl direkt módon tudatjuk velük, abból csak felesleges feszültség kerekedik, így Sezo udvariasan megkérdezte, meddig lesznek nyitva, ugyanis mi éppen egy találkozóra sietünk. Barátságban elváltunk, ez mestermunka volt. Jól működik a ki tudja jobban a másikat kamu dumával kábítani jellegű játék, mi azért elég hamar belefáradunk (pontosabban Sezo, mivel ő küzd velük franciául). A taxisofőrökkel sem egyszerű, az egy dolog, hogy külföldieknek durva szorzóval mérik a fuvart, de ha olyanjuk van, akkor egyszerűen nem hajlandóak elvinni minket. Előfordult, hogy végül inkább gyalogoltunk; némi felár belefér, de egy szinten túl már elvi kérdés, hogy nem hagyjuk magunkat palira venni.

Este vacsorára vagyunk hivatalosak Sezo ismerőseihez, egy holland-francia családhoz. A város jómódú negyedében élnek, a férj ingatlanbizniszben utazik itt egy ideje. Nem voltak valami pozitív véleménnyel a marokkóiakról, nem is keresik nagyon a kapcsolatot a helyiekkel. Nekem kissé furcsa, hogy miért költözik valaki évekre olyan helyre, ahol önként elszeparálja magát a környezetétől, de nem tűntek elégedetlennek emiatt. A vacsorától eltelve a buszpályaudvaron folytatjuk az estét, ugyanis éjszakai járattal utazunk Mekneszbe. Persze ahol pénzről és szervezésről van szó, ott tutira nem fogunk unatkozni. Már a jegyvásárlás is izgalmas, az épület körül portyáznak a buszos cégek ügynökei, hiszen itt rengeteg privát vállalat hajkurássza az utasokat. Nyilván hárman háromfélét mondanak, és valahogy mindig éppen a porondon lévő tudja az igényekhez leginkább simuló ajánlatot adni, míg a többiekkel mindig akad valami gond. Végül kikötünk egy irodában, Sezo rutinosan alkudozik, aztán amikor ügynökünk még baksist is kunyerálna, diplomatikusan lepattintja, legyen elég a jutalék. A csattanó beszálláskor jött, a csomagokért is pénzt kérnek: 120 dirham a jegy, 30 a poggyász. Akkor pont jók vagyunk, mi 150-et már kifizettünk. Nem úgy van az, akkor azon felül lesz! A fogunkat szívva 10-et megszavazunk nekik, de csak azért, nehogy útközben "véletlenül kiessenek" valahol a cuccok. A busz még vár valamire, a légkondi nem megy, a szauna már a helyieknek is sok, verik az ablakokat ököllel. Az idő aztán megoldja a helyzetet, a hátsó sorban próbálunk aludni.

Az alvás inkább csak meddő próbálkozás marad, így meglehetősen gyűrötten kászálódunk le a buszról Mekneszben. A pályaudvaron kapunk egy kis ízelítőt a helyi vitakultúrából, két férfi hihetetlen vehemenciával osztja egymást. Az ordibálás nem nagy szám, nálunk sem kell sok hozzá. A plusz a teátrális gesztusokban és a villámokat szóró mimikában rejlik, ez más szintre emeli a küzdelmet. Hát itt tényleg megéri bármilyen  szánalmas mellébeszélés árán elkerülni a komolyabb konfrontálódást, ha ez a másik opció. A színházi előadás után kiülünk egy kávézó teraszára az el-Hedim térre, és bámulunk a szemközti grandiózus el-Mansour kapura. Mást nehezen is tehetnénk vele, ugyanis zárva tartják. Mivel mögötte van dolgunk, jobb híján megkerüljük, hogy kiérjünk egy kövezett térre, ahol Moulay Ismail gyönyörködött fekete-afrikai rabszolgákból verbuvált hadseregében. Alatta hatalmas föld alatti termek sorakoznak, annak idején állítólag 60 ezer keresztény fogollyal megtömve, sőt a falhoz láncolva. Amikor pedig kiengedték őket, akkor az uralkodó építkezésein robotolhattak a változatosság jegyében. Azért állítólag, mert az útikönyv szerint igazából élelmiszerraktárként funkcionált, csak a helyiek tömik a fogalmatlan külföldiek fejét a horrorisztikus mesével. Pont itt van a szomszédban a főnök mauzóleuma, meg is tekintjük a remekbe szabott díszítésekkel dekorált épületet, az igazságot a katakombákról tőle már nem tudjuk meg. Téblábolunk még egy sort a városban, aztán a pályaudvaron múlatjuk az időt. Mert a vonatozás itt sem csak móka és kacagás, jó sokat késik a járatunk, szerencsére nem tétre megy a dolog.

Fezben a medina főutcáján kerítünk szállást, az ablakunk alatt morajlik a tömeg kora reggeltől késő estig, de mivel nagyrészt mi is velük tartunk, nagy gondot nem jelent. Ha az ember nem keresi külön a látnivalókat (nem mintha ne lenne abból is elég), akkor sem fog unatkozni. Erről elsősorban a helyi árusok gondoskodnak, gyakorlatilag úgy kell elugrálni és menekülni előlük, ha nem akarjuk minden időnket a boltokban tölteni, és a kezünkbe adogatott csetreszeket visszapakolni. Miközben fáradhatatlanul engedjük el a fülünk mellett a blőd reklámszövegeket. Felüdülés egy kicsit nézelődni a Bou Inania medreszében, persze miután leszereltük az önjelölt idegenvezetőket. Engem a bőrcserzőműhelyek érdekelnek leginkább, de azt sem kapjuk könnyen. A cserzőkádakhoz nem lehet közel menni - a házak "hátsó udvarán" vannak - teraszokról lehet nézelődni. Az utcán percenként ajánlják a legjobb kilátást a legjobb áron, mikor már kezd kilátástalannak tűnni a helyzet, egy nyugodtabban beszélő idősebb embernek sikerül meggyőzni minket. Élt külföldön, tisztában van vele, hogy a nyugatiaknak az agyára mennek a nyomulással. Ő ad egy korrekt fix árat, mesél, mi meg nézelődhetünk kedvünkre. És tartja is magát hozzá, elmagyarázza a teljes folyamatot: a bőrök feldolgozása során sok más mellett tehénpisit és galambszart is használnak az áztató medencékben, a szag ennek megfelelően szétfacsarja az orrunk. Több tucat medencében állnak a munkások, és a mindenféle lében áztatják, puhítják, színezik az anyagot. Mostanra nem sokan maradtak, a hőség miatt inkább kora reggel elintézik a napi műszakot. A környező háztetőkön száradnak a színezett darabok, egy másik udvaron a guanót szelektálják, és készítik a löttyöt belőle. Tulajdonképpen múzeumnak is beillik a hely, évszázadok alatt nem változott semmit a technológia, tulajdonképpen tömegtermelés folyik kézműves módszerekkel. A bőrműves boltot persze nem ússzuk meg kifelé, de egyáltalán nem tukmálnak, és szépek is az áruik. Este még elsétálok a modern városrészbe, ami kevésbé ingergazdag, de pont emiatt pihentető is a széles, pálmafás sugárúton korzózni.

Másnap vége a marokkói kalandnak, de két napunk még van Pisában levezetni, az első napot a városra szánjuk. Ha már szembejött, benézünk a Verdi színházba, pár percre a termet is megcsodálhatjuk. A Dóm téren (itt van a katedrális és a torony) feltűnően nagy a nyüzsgés, persze ez alap, de most láthatóan nem csak a tornyot támasztják a segítőkész turisták. Kiderül, hogy pont a Mille Miglia veteránautós verseny érkezik nemsokára, meg is van a remek délutáni program! Addig még felmegyünk a toronyba, ami egyáltalán nem egyedi a világon a ferdeségével, még ferdébb is akad, de a marketingje mindenesetre valóban világelső. A belépőjegyet is ennek megfelelő szerénytelenséggel árazzák, persze ez egyáltalán nem rettenti el a tömeget, trappolunk mi is felfelé a vályúsra koptatott csigalépcsőn. Nemsokára megérkeznek az autók is, ilyen felhozatalt még soha nem láttam veterán járgányokból, mondjuk most is meg kellett harcolni érte a tömegben. Este kiülünk az egyik belvárosi térre, nemsokára állóhely is alig marad. Valószínűleg nem a megafonba beszélő három nőnek öltözött férfi mozgalmi szövegéért jöttek, mert arra alig figyel valaki, viszont a végén udvarias tapsot kapnak.

Másnapra Cinque Terrét szavazzuk meg, reggel felülünk egy vonatra, majd a legészakibb Monterossoban kezdjük a túrát. Azúrkék tenger, meredek hegyoldal, tündibündi utcácskák kis kézműves boltokkal és éttermekkel, valamint nyilván az elmaradhatatlan turistahordákkal. A tengerparti gyalogsétány pofátlan módon fizetős, ezek még a marokkóiakon is túltesznek! Velünk nem szórakoznak, majd megyünk a hegyen át. Felkaptatunk pár száz méter magasra, a turisták száma is cirka három nagyságrendnyit esik, bájos kis kolostor ide is jutott, a panoráma pedig fenomenális. A végén még meg is köszönjük azt a kis anyagi motiválást odalent. Egy faluval odébb ismét lejutunk a partra, vonaton pár megálló beiktatásával estére vissza is jutunk Riomaggioréba. Ennél a partszakasznál romantikusabb helyet kitalálni sem nagyon lehetne, nem véletlen a híre.

Eljött a hazaút napja, kisétálunk a reptérre - Pisában tényleg simán gyalogtáv a belvárosból - aztán irány haza. Marokkóban érdekes módon jobban tetszettek a kevésbé felkapott helyek - Rabat, Casablanca - talán pont azért, mert nincs annyi külföldi, és emiatt a helyiek sem nyúzzák az embert az ajánlataikkal, sokkal természetesebb közegnek tűnt. Számomra az is hozzájárult ehhez, hogy a szárazföld belsejében tomboló kánikula eleve nyűgösebbé tett (ez sem evidencia, Sezo szinte élvezte a hőséget). Egyszóval jó volt ezt is látni - a komfortzónából ki kell néha mozdulni - de megerősített abban a hitemben, hogy az arab világot nem igazán nekem találták ki.