Ez az utazás tulajdonképpen már az indulás előtt elkezdődött. Pontosabban nem volt nagyon más a készülődés menete, de több érdekességet tartogatott a szokásosnál. Meli (akkori barátnőm) joggal rágta a fülem, hogy ideje a nyaralást megszervezni, ki kell vennie a szabadságot. Leültem hát a gép elé, feltűrtem az ingujjamat, essünk neki. Mongóliával régóta szemeztem, de elég drága a repülőjegy, és a vízum is körülményesnek tűnik. Huzigálok egy kicsit a térképen, Meli javaslatára megnézzük Tádzsikisztánt, bár nem nagyon bízom az ügyben. Nem kell meghívólevél, ez már egy fokkal ígéretesebb. Ott a másik kis maszat mellette, Kirgizisztán. Oda nem kell vízum. Nem kell vízum?! Ha tippelnem kéne, hogy hol űznek sportot a témából, ott lennének a kirgizek is az élbolyban, de nem bánják a turistákat, 44 országnak eltörölték a macerát. Vérnyomásom a plafonon, Közép-Ázsia nagy fogás lenne, a volt szovjet térség egyébként is nagy kedvenc. Már csak a repjegy árának kell átvinni a lécet - alulról, nyilván. Első blikkre ez is megvan, de ha már három hetet ott leszünk, csapjuk hozzá a tádzsikokat is, valahogy megszervezzük.

Tavasz volt, messze még a nyári nyaralás, de régebbi túlórákból jut szabadság egy kiruccanásra. Tizenkét napra szól a terv, az még kicsit vékony óceánon túlra repülni, de már beindítja a fantáziát. Fontos szempont a repülőjegy költsége, némi sakkozással Marokkó fapadossal egész baráti áron összehozható, és hazafelé még lehet pár napot levezetni Olaszországban - ha már úgyis át kell szállni. Ezúttal útitársam is akadt Sezo barátom személyében, a társaságán túl praktikus előnye a felállásnak, hogy folyékonyan beszél franciául (a gyarmati múltnak akadhat ilyen számunkra kedvező mellékhatása). Egyébként pedig kicsit tartottam tőle, hogy a mentalitás nem mindenben lesz ínyemre, sokkal nehezebb lenne ezt egyedül kezelni.

Háromhetes kínai túrám első felében Pekingből indulva több megállóval eljutottam az ország belsejébe, Songpanban ért véget az előző bejegyzés - itt olvasható. Ebben a részben nagyrészt  kelet és észak felé tartok, hogy végül ismét  a fővárosban kössek ki. Songpanban kora reggel, félkómában buszra szálltam, irány Csengtu, Szecsuán tartomány központja. A nyugalmas vidék után ismét jön a nagyvárosi dzsumbuj, ahogy közeledünk, soksávosra bővül az autópálya, és a forgalom is dugóssá dagad. Egy cirka 7 milliós metropolisztól mondjuk balgaság is lenne mást várni.

Szokás szerint ellazsáltam a soron következő utazásom megszervezését, így olyan úti célt kellett keresnem, ami elég gyorsan és egyszerűen összehozható, ezen kívül pedig még érdekel is. Kínáról napi szinten lehet hallani: hol az irdatlan tempójú fejlődés, hol a vidéki nyomor, esetleg a furcsa szokások, vagy a botrányos környezetszennyezés a téma. De nem készültem konkrét "kutatási területtel", szimplán kíváncsi voltam rá, hogy ityeg a fityeg manapság arrafelé. Három hét alatt tettem egy nagyobbacska kört, és tényleg nem fulladt unalomba a kirándulás.

Ott tartottam legutóbb, hogy Nepáltól búcsút véve éppen visszatérek Indiába. Ez a határátkelő Sunaulinál vicces hely. A határ tulajdonképpen egy nagy kapu, de mellette a keskeny senkiföldjén is megy a jövés-menés, láthatóan teljes nyugalommal cikáznak oda-vissza a helyiek. Mintha inkább csak a szokás kedvéért játszanák el a határőrök a szerepüket. Az indiai oldalon erős a bemutatkozás, egyből zsibongó főutca fogad, a mindenféle boltok között nem is egyszerű megtalálni a kicsit odébb paterolt bevándorlási irodát, ahol a pecsétet belecsapják az útlevélbe. A papíros kitöltésekor szokás szerint rákérdeznek a nemre is, de a válaszok már trükkösek: férfi, nő, más. Ez valami beugratós rejtvény? Nem, Indiában hivatalosan is elismerik az ún. harmadik nemet.

A nepáli élmények bemutatása előtt fontos tisztába tenni, hogy az áprilisi tragikus földrengést megelőzően játszódik a cselekmény. Az itt említett látnivalók egy része megsérült/elpusztult, és a mindennapi élet is biztosan más mederben zajlik ma ahhoz képest, amit én tapasztaltam.

Ha az ember nem csak turistáskodással tölti valahol az idejét, akkor összegyűlnek hétköznapibb élmények is. Ezek nekem sokszor maradandóbbak, mint közelharcot vívni a tömegben, hogy valamelyik híres látnivalót kipipáljam a listán. Az első négy hetet munkával töltöttem, de ha az ember nyitott szemmel jár, és a kollégái is invitálják ide-oda, Indiában nem nehéz izgalmas témákra bukkanni. Nagyobb részt ilyen kulturális szösszenetekről fog szólni a bejegyzés.

India régóta ott virított a listámon, aztán hosszú porosodás után egy frappáns apropó révén sikerült az élre ugrania. A cégnek, ahol dolgozom, van több irodája Indiában, én is napi szinten dolgozom ottani kollégákkal. Megfogant a gondolat, hogy milyen poén lenne meglátogatni őket, ami konkrétan négy hét kinti munkát jelentene (potenciálisan az egész világ lehet az irodám, amennyiben elég combos internetkapcsolaton lóghatok). A szokásos forgatókönyv szerint mindig közbejött valami, de két év halogatás után végül eljött a megfelelő pillanat, és sikeresen eladtam az ötletet a főnökömnek a három hetes szabadsággal együtt, így négy hétre átigazoltam a Pune-i irodába. Gyorsan leszögezem, hogy annyira azért nem gáláns a munkaadóm, magánakció lévén az én büdzsémet rongálták a költségek, de ezt nem is terveztem másképp.

Hálás dolog saját élményekről írni, viszont adódik a jogos kérdés, hogy mivel lehet életben tartani egy ilyen blogot. Elvégre nem utazással tölti az ember minden idejét (ilyen is nyilván akad, nálam a munka és a világjárás egyelőre szekvenciálisan üzemel). A megoldandó feladvány így mindjárt az első lépés után a "hogyan tovább": a legutóbbi afrikai kalandok már kint vannak, a következő túra pedig még nincs látótávolságban.

Az indok pofonegyszerű, Fekete-Afrikát is látni kell egyszer, bár kicsit tartottam tőle. A szokásos fő kritériumokat végigzongorázva - a repjegy nem borítja meg a büdzsét, a vízumért nem kell külön utazást szervezni, nem polgárháborúval szórakoztatják magukat, lehetőleg angolul el lehet boldogulni - Uganda és Ruanda esett ki győztesként az algoritmus végén. Egy kicsit utánajárva a dolgoknak az ijesztő érzés már izgalmassá szelídült. Oltásokkal és malária elleni tablettákkal felvértezve indultam az Egyenlítőhöz hűsölni az itthoni hőségkatlanból.